Mi, magyarok a rendszerváltás után hivatalosan is jóváhagyott három nemzeti ünnepünk közül augusztus 20-át választottuk állami ünnepnek. Ezt az első szabadon választott parlament szavazta meg, s 1991-ben iktatták törvénybe. Hogy miért esett a választás augusztus 20-ra? Talán azért, mert a fényes március 15-hez és a hősi október 23-hoz képest ehhez az ünnephez nem társul a levert szabadságharcok fájó emléke. Nem az államalapítás miatt lett tehát állami ünnep augusztus 20., hanem mert így döntöttünk. Józanságunk diktálhatta, hogy jobb ma egy győzelemjelkép, mint holnap egy kudarcainkra emlékeztető évforduló. Szerepet játszhatott az is, hogy az államalapítás elég távol van tőlünk időben, hogy a mi szembenállásokra szakosodott világunkban legalább első királyunk ne lehessen megosztó személyiség.
Közel negyedszázad telt el az 1991-es törvénybe iktatás óta. Ma már augusztus 20-át nem kell álságosan sem „kenyérünnepnek”, sem „az alkotmány ünnepének” nevezni, amely elnevezések révén a kommunista hatalom az ünnep egyházi vonatkozásait kívánta megkerülni. Azóta lett alaptörvényünk, és szabadságunkat jelzi, hogy nem kell létrejöttének napját megünnepelni. Egész életünk egyénenként és nemzetként is átformálódott. Meglehet, nem eléggé. A huszonöt év a keretek kialakítására sok, a lényegi változásokra azonban a jelek szerint kevés volt. A szabadság íze nem pótolja a szabadság eredményeit. Az ország nem állt látványos fejlődési pályára, mint az például jó néhány távol-keleti államban történt, hanem csak afféle spirálvonalat követ, amely attól függően billeg, milyen nyomás éri, s akkor még vissza is süllyed kicsit.
Megtanultuk elviselni, hogy nem mindenki fülének cseng jól a nemzetállam szó, de jó, ha mindenki ebben az országban, akármeddig és akármilyen céllal tartózkodik is nálunk, tisztában van azzal, hogy itt a többség ma is keresztény gyökerű nemzetállamban kíván élni. S ami ez ellen hat, akár belülről, akár kívülről, azt ártalmasnak tartjuk. Ne higgyük, hogy ezzel egyedül vagyunk! Európa országai számára ugyanis eddig még senki nem tudott ennél jobb, természetesebb és élhetőbb formát találni. A nemzetállami tudat húzóereje nemcsak a II. világháború alatt, hanem utána is kellett ahhoz, hogy a nyugat-európai országok magukra találjanak. Nálunk akkor elnyomták ezt a tudatot, a szovjet blokkban csak akadályt jelentett. Viszont Nyugat-Európa meglódult gazdasági fejlődése akkor széles néprétegeket is magával húzott. Nálunk ez a lépcsőfok a háborút követően birodalmi okokból, a rendszerváltozás után pedig egy kormányonként prolongált belső rendezetlenség miatt másodszor is kimaradt. Pedig a közös föllendülésnek ezt a gazdasági lépcsőfokát egyetlen kormány sem ugorhatja át, ha egészséges nemzetben gondolkodik.
Amikor Szent Istvánt és a keresztény államiság kezdeteit ünnepeljük, akkor tehát letesszük a voksunkat a mellett az államalakulat mellett, amelyet a magát gondosan bölcs tanácsadókkal körülvevő nagy király egyedüli útként jelölt ki az akkori magyaroknak. Az idő olyannyira őt igazolta, hogy Európa gyengülő immunrendszere, ha még egyáltalán működik, sokkal kevésbé az unión, inkább ma is a kisebb közösségek összetartó erején, az ezeréves múlton és a nemzetállami tudaton múlik.
A politika nem nélkülözheti az erkölcsöt, de nem az erkölcsről szól. Azon senki nem akad fenn, ha a nagy és erős uniós országok önvédő mechanizmusai fölerősödnek. Mi csodálkoznivaló van azon, ha ugyanez az erő a görög vagy a magyar államnál érvényesül? Merítsünk erőt ezeréves államiságunk tudatából, hiszen István életműve: mi vagyunk.
