Nem ő az ellenség

Kiket képvisel a szakdolgozói kamara, ha Sándor Máriára ekkora szükség van?

Kiborította a bilit egy ápolónő. Ha kedvünk lenne tréfálkozni, azt írhatnánk, ez neki napi tevékenysége. Mondhatni, ez a dolga. A lényeg, hogy az edény tartalmát ne a kórházi folyosóra, hanem a kagylóba öntse.

Sándor Mária ma már a média kedvelt szereplője, de ő nem úgy kezdte, hogy na, ide veled, RTL Klub, ATV, hol vagy, LMP? Harcát valójában nem is kezdte volna el, ha rendesen kifizetik neki a túlórákért járó bért. A világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy közismerten az alacsony keresetűek közé tartozó ápolónő simán, azonnali elszámolással a következő havi bérével együtt megkapja a pénzét, amelyért megdolgozott. Mielőtt bárki farkast kiált, szögezzük le, hogy az állam, vagyis a minisztérium átutalta a túlórapénzt, de a kórház saját hatáskörben húzta-halasztotta a kifizetést. Ez hihetetlen rövidlátásról tanúskodik, hiszen ha túlórázásra van szükség, az azt jelenti, hogy az intézmény ápolói létszámhiánnyal küzd. Ha pedig ez így van, még inkább meg kellene becsülni azokat, akik kis pénzért is maradnak munkahelyükön, és elvégzik a fizikailag és lelkileg is nehéz munkát. Egy ápolónő, aki a csecsemőosztályon dolgozik, még arra sem számíthat, hogy a parányi páciensek borítékot húznak elő pelenkájukból, hogy köpenyének zsebébe csúsztassák.

A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara múlt héten úgy döntött, elég nekik Sándor Máriából, aki – milyen kínos lehetett ez nekik – egymaga többet tesz azért, hogy a bajokra, a tarthatatlan állapotokra, a megalázóan alacsony bérekre irányítsa a figyelmet. Régi jó beidegződéssel rálőttek tehát a toronyból saját katonájukra, ne ugráljon már a frontvonalban. Küldtek egy levelet Sándor Máriának, amelyben „többszörösen elkövetett etikai vétséggel” vádolták. Tegnap délutáni hír: a keresetet visszavonták, a kamara elnöke azt nyilatkozta, nem politikai megrendelésre vádolták etikai vétségek elkövetésével a nővért, hanem mert olyan kijelentéseket fogalmazott meg a szervezetükkel szemben, amelyeket „nem hagyhatott szó nélkül”. Élnénk a gyanúperrel, miszerint a fő vétség itt valójában az volt, hogy felvetődött egy roppant kellemetlen kérdés: ha egyetlen nővér ekkora mozgalmat tud elindítani, akkor mire jó a kamara? És egyáltalán: kiket képvisel a szakdolgozói kamara, ha Sándor Máriára ekkora szükség van?

Az ügyre kétségkívül rátapadtak a parlamenti pártpiócák, mert ez az asszony hiteles. A hiteltelen politikusnak pedig úgy kell a hiteles emberi arc és hang, ahogy Leninnek kellett a kommunizmushoz a film. A nővér egy minapi interjúban szerény hangon, a vasárnapi éjszakázástól kissé fáradt arccal, némileg riadt, de tiszta tekintettel radikálisnak mondta magát. Bevallom, én ilyen szelíd szavú, félénk mosolyú radikálist még nem láttam, viszont ha csecsemő lennék, ennek az asszonynak a karjában biztonságban érezném magamat. (Ha ez a nővér radikálisnak számít, akkor komoly időutazásban van részünk!) Ráadásul Sándor Mária egy másik interjúban azt mondta, esze ágában sincs kormányt buktatni, sőt: „én ettől a kormánytól várok azonnali segítséget”.

Hogy jó-e ennek a mozgalomnak a politikai hátszél, egyelőre kérdés. Az viszont biztató, hogy Zombor Gábor államtitkár az egészségügyet bíráló szavakért védelmet ígért a nővérnek. Mi a meglepő abban, hogy az ellenzéki politika azonnal rárepült a civil kezdeményezésre? A jobboldalnak azonban távol kell tartania magát az időközben visszavont pökhendi és igazságtalan kamarai mintától. Mert akármekkora tüntető tömeg gyűlt össze a „radikális” nővér hívó szavára, az még nem ok arra, hogy a kormány ne integráljon egy egészséges kezdeményezést.