Már aligha jelent bármit is a múlt század hetvenes évei után születettek számára a „hazánkban ideiglenesen állomásozó” jelzős szerkezet. A szocializmus hivatalos nyelve – és persze a magának rosszat nem akaró, fejét lehajtó állampolgár is – így említette azokat a szovjet csapatokat, amelyek a keleti front 1944-es betörésétől 1991-ig, azaz kivonulásukig de facto megszállva tartották Magyarországot, leverve közben az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, amelynek egyik követelése éppen az volt, hogy távozzanak. A feledés azonban nem csak spontán, generációs folyamat. Annak is a következménye, hogy a kényszeredve együtt töltött negyvenhét év katonai, katonapolitikai aspektusait (például az emiatt elszenvedett kockázatokat, így a nukleáris fenyegetettséget) a rendszerváltás óta még kevésbé dolgozta fel és tudatosította a magyar állam erre hivatott intézményrendszere, mint a szovjetek által nyakunkba ültetett és ott tartott pártállami hatalom viselt dolgait, így a sokat emlegetett ügynökaktákat.
Legyinthetünk persze erre „Régen volt, tán igaz se volt!” felkiáltással, de azért nem árt tisztázni, hogy Magyarország függetlenségének alapvető feltételéről, pontosabban annak hiányáról beszélünk. Egy olyan értékről, amelyet új korszakok új hírnökei – akkor az internacionalizmus, most a globalizmus nevében – igyekeznek elavultnak beállítani, de az igaz hazafiak számára mindig is örökbecsű marad.
Mindez azért juthat manapság a hazájuk sorsáért aggódó magyarok eszébe, mert – a balkáni béketeremtő műveleteket nem számítva – manapság ismét rendszeresen, egyre jelentősebb számban fordulnak meg idegen csapatok az országban. Az elmúlt hetekben egy zászlóaljnyi, mintegy ötszáz fős amerikai alakulat folytatott gyakorlatokat a Bakonyban, a napokban pedig akkora repülőkötelék érkezik a pápai és a kecskeméti légibázisokra (és marad itt az év végéig), amelyre Jugoszlávia 1999-es bombázása óta nem volt példa (és amely önmagában akkora, mint az agyonzsugorított magyar „légierő” – tehetnénk hozzá, viszonyítás végett). Az ukrajnai konfliktus miatt Oroszországgal szemben foganatosított szövetségi intézkedések részeként pedig nemcsak rotációs, gyakorlatozási célú – valóban ideiglenes – csapattelepítések vannak a napirenden, hanem ennél komolyabb lépések is, mint egy állandó NATO-törzs létrehozása Székesfehérváron, illetve amerikai haditechnika permanens előrevonása a tatai laktanyába.
Azon el lehet vitatkozni, hogy elvi alapon egy kalap alá vehető-e az egykori szovjet és a most körvonalazódó amerikai katonai jelenlét, ám bármi is legyen a konklúzió, az nem lehet oka az átláthatóság mellőzésének. Csak azzal támaszthatja alá a mostani lépések különbözőségét, a magyar függetlenséget nem fenyegető voltát a kormányzat, ha olyan publicitást ad és – a médián, társadalmi szervezeteken keresztül – tesz lehetővé az idegen csapatokkal kapcsolatban, amelyre a szovjetek esetében a kommunista diktatúra és cenzúra esélyt sem adott. Az, hogy utólag – vagy éppen az utolsó pillanatban – módosított kormányhatározatok virágnyelvéből kelljen a nyilvánosság napszámosainak kihámozniuk egy-egy küszöbön álló külföldi csapatmozgást hazánk területén, az, hogy a telepítések megtörténtét még közleményben sem hozzák nyilvánosságra, egyszerűen nem fér bele egy független, demokratikus ország berendezkedésébe. Arról nem is beszélve, hogy a transzparencia a bizalomerősítés és a félreértések elkerülésének is az elsődleges módszere lehet azok felé, akikkel most „szövetségi érdekből” szembefordulni vagyunk kénytelenek.
