Amikor Klebelsberg Kunó hazahívta Szent-Györgyi Albertet, a Cambridge-ben, majd az Egyesült Államokban dolgozó kutatóorvos mindössze harmincnyolc éves volt. Klebelsberg tudta, hogy az ifjú tudós olyan lehetőségeket kapott külhoni kutatómunkájához, amelyek Magyarországon nem álltak rendelkezésére. Ezért nem egyszerűen „hazacsábította”, hanem megígérte, hogy hasonló feltételeket biztosít neki, ha hazatér. Nem azt mondta, hogy jöjjön haza, kap egy rakás pénzt, de maradjon a realitás talaján, hanem teret nyitott tudományos ambícióinak, megteremtve a korszerű laboratóriumi körülményeket, és a szegedi egyetemen kialakulhatott egy összetartó tudósi-tanítványi közösség. Ma úgy mondanánk, tudta, mekkora mágnes a humán tényező.
Jól ismert fogalom az egészségügyben a megelőzés, vagyis a betegség kialakulásának meggátolása felvilágosítással, szűrővizsgálatokkal, korai tünetegyüttesek hatékony kezelésével. A megelőzési stratégiák sokba kerülnek, de mindig összehasonlíthatatlanul kevesebbe, mint a kifejlődni hagyott betegségek gyógyítása. Nem is beszélve arról, lelkileg és mentálisan is milyen hatalmas különbség van egy az egészségéért erőfeszítéseket tevő és egy magát betegnek tudó ember között.
A társadalom más bajai, például a képzett munkaerő elvándorlása hasonló elvek alapján lenne gyógyítható. Csak ehhez fel kell ismerni a korai stádiumot jelző tünetegyüttest. Ehhez pedig figyelni kell a diagnózis megállapítására képes értelmiségre, amely feltérképezi, milyen jelenségekből alakulhatnak ki a társadalom később csak nagyon sok pénzzel gyógyítható „betegségei”. Ha létezne a társadalom bajaira ilyen megelőzési stratégia, akkor a döntéshozók sem kényszerülnének akuttá váló problémák sürgősségi ellátására.
Tegnap derült ki, hogy a „Gyere haza, fiatal!” program keretében, amelyre százmilliót különített el a kormány, sikerült Magyarországra visszacsábítani 52 Angliában dolgozó munkavállalót. Örüljünk-e annak, hogy 52 ember visszajött külföldről, és idehaza vállal munkát? Hát persze. Egynek is örülnénk, nemhogy ötvenkettőnek. A baj csak az, hogy csupán az elmúlt esztendőben Németországban nyolcvanezer, Angliában ötvenötezer magyar vállalt munkát. Az adatok összesítésével körülbelül ötszázezerre tehető azok száma, akik az elmúlt években külföldre mentek dolgozni. Ennek fényében a hazahívásra áldozott százmillió csak a „sürgősségi ellátásra” jó.
2010-ben a választás előtti évhez képest négyezerrel csökkent a Németországban munkát vállaló magyarok száma. 2011-ben viszont a duplájára emelkedett. Az a felfokozott várakozás, amely nyolc év alatt felhalmozódott az ország választóiban, a kormányváltáskor éppen abban a többet akaró rétegben vizionált gyors változásokat, amelyik nem félt az újtól. Egy darabig bukdácsoltak az alig változott körülmények közt, aztán elmentek oda, ahol keresetük négy-ötszörösét is megkapták – a folyamat azóta is tart.
Akit azzal kecsegtetnek, hogy ha visszajön, fizetését kiegészítik százezer forinttal, nem lesz boldogabb, ha közben irigykedő kollégák, előmeneteli lehetőségek hiánya, vállalkozásellenes körülmények várják. Pénz, vonzó munkafeltételek, értelmes célok csak együttesen lesznek hatásosak. S bár nem hisszük, hogy a hazacsábítás programjában csupa kis Szent-Györgyi fog repülőre ülni, és szülőhazájába visszatérni, gondolkozzunk el, vajon miért tartotta fontosnak Klebelsberg, hogy a C-vitamin felfedezőjének az anyagiakon túl a jó közérzet, az alkotó légkör és az igényes közösségben végzett munka feltételeit is megteremtse.
