Merjünk nagyok lenni, merjünk nagyot álmodni – mondotta volt Széchenyi István. Neki ez sikerült is, kevesen vitatkoznának állandó, szinte már-már eposzi jelzőjén: „a legnagyobb magyar”. Merjünk nagyok lenni – tette volt kampányszlogenné a Fidesz. Mindezt most kevésbé politikai, mint inkább kulturális okokból idézem ide, de mégis: elmélkedjünk egy kicsit a kettőről együtt, vagyis a kultúrpolitikáról, és inkább annak is arról a részéről, amely a kormányon múlik, s amelyről tulajdonképpen elég egyértelmű és világos képet kaphatunk, ha kicsit visszanézünk az elmúlt évre, sőt egy kicsit tovább is.
Nos, nem nagy ügy megállapítani, hogy a Fidesz-kormány kultúrpolitikája hosszú évek óta változatlan, ez volt igaz 2015-re is. Központi eleme az első Orbán-kormány megalakulása óta ugyanaz, nem győzöm elégszer ismételni: merjünk nagyok lenni. Egy-két emlékeztető a nagyság mibenlétére: Liget Budapest Projekt, Várkert bazár, Magyar Művészeti Akadémia. Ezekkel és sok-sok hasonló, természetesen nagy nekibuzdulással kapcsolatban találnak egy összefoglalót mai számunk 9. oldalán, de korábbról is említhetünk néhány példát: a Millenárist, a Nemzeti Színházat vagy a Müpát.
Szóval merjünk hatalmas látványberuházásokat vezényelni, merjünk mamutszervezeteket létrehozni, merjünk hétmérföldes csizmával elindulni az előttünk álló úton. Na de milyen út áll előttünk? Ha ugyanezt a logikát folytatjuk, akkor egyértelműen nagy, amelyet igyekszünk még nagyobb lépésekkel megtenni. Azonban, hívnám fel olvasóink figyelmét, bátorság kell a kicsiséghez is, ahogy ahhoz is, hogy belássuk, miközben ilyen hatalmasakat álmodunk, aközben konkrétan átlépünk a kicsiken, azokon, akik meghatározzák nem csupán Magyarország kultúráját, de annak egészét is: az embereken. A kicsiség tehát ebből a kulturális filozófiának korántsem nevezhető megalomániából nagyon is hiányzik.
Persze akadnak ellenpéldák, mint a könnyűzenére szánt Cseh Tamás-program, vagy a népzenére szánt Halmos Béla-program. De a habok közül rögtön felveti a fejét a kapitális harcsa, ami éppen bekebelezi a kis keszeget: 2015-ben a Magyar Művészeti Akadémia elfoglalta a Nemzeti Kulturális Alap egyharmadát, az egész magyar művészeti élet tiltakozása ellenére. Mindezt a kultúráért felelős államtitkár, Hoppál Péter még megfejelte némi cinizmussal is, ugyanis meghívta a szervezeteket egyeztetésre, de közölte, hogy az egyeztetés után sem fognak változtatni semmin. Nem is tették, a lex Fekete néven emlegetett NKA-törvény módosítása úgy ment át az Országgyűlésen, mint tavaszi bikailletlenség a legelőn.
De még maguk a nagyságok sem lehetnek mindig hatalmasak. A 2011-ben elhunyt Makovecz Imre születésének 80. évfordulóján idén 5,5 milliárd forintot, 2017-től 2020-ig pedig évente 1,4 milliárdot költenének az életmű gondozására. Makovecz tehát hatalmas. Bartók Béla születésének idén van a 135. évfordulója, és ma, 2016 negyedik napján még mindig nem tudjuk: lesz-e Bartók-emlékév vagy sem. Bartók bizonyára túl kicsi nagyság.
És akkor rögtön tegyük hozzá azt is, hogy 18 milliárd forintot kapnak a 2016-os költségvetésből a települési önkormányzatok az általuk fenntartott előadó-művészeti szervezetek támogatására, megyei hatókörű városi múzeumok, megyei könyvtárak, valamint a települési önkormányzatok muzeális intézményi feladataira. Milyen nagy szám a 18 milliárd, ugye? Ha önök is mernek nagyok lenni, akkor osszanak, szorozzanak, és végül nézzenek szembe vele, egy főre osztva 1800 forintból milyen nagyra is lehet nőni.
