Ötévi öldöklés, vér és szenvedés, több mint 250 ezer halott, mintegy 11 millió földönfutó és egy a tönk szélére sodródott ország. Ez az előbb regionális konfliktussá, majd immár a globális szembenállás terepévé szélesedett szíriai polgárháború eddigi mérlege. S ha mindehhez hozzávesszük, hogy veszélyesen kiéleződött a síiták és a szunniták közötti ellentét, a hatalmi vákuumban pedig ijesztően megerősödött, ha nem is a szó klasszikus értelmében, de állammá nőtte ki magát egy radikális iszlám mozgalom, és a dzsihadisták befolyása kiterjed a szomszédos Irakra, sejtjei megjelentek már Észak-Afrikától Afganisztánig, akkor még sötétebb a kép. Közben romokban hever Jemen, Líbiában lényegében megszűnt az állam, meggyengült Egyiptom és a bizonytalanság lett úrrá még a leginkább világinak számító Tunéziában is.
Az okok messzire vezetnek, s a Maghrebtől a Közel-Keleten át a Közép-Keletig húzódó térségben bekövetkezett tragikus fejleményekért éppúgy felelős a maga történelmi, kulturális, vallásai sajátosságai miatt a modern világ kihívásaira adekvát választ adni egyelőre képtelen iszlám, mint az Egyesült Államoknak a demokrácia exportja címén a saját szempontjából irányított káoszt előidéző politikája. A hosszú ideig a felszín alatt gyűlő feszültség az „arab tavasszal” borította lángba e kiterjedt régiót, amelynek destabilizáló hatása Kínától Oroszországon át az Európai Unióig a szomszédos hatalmi pólusokat is fenyegeti, ezzel viszonylagosan erősítve a távolság miatt e következményekben közvetlenül nem érintett Amerikát.
A Közel-Keleten mára kialakult helyzetet az egymással szemben álló erők sokasága és kuszasága, a káoszból hasznot húzó banditák és politikai, valamint gazdasági értelemben vett ügyeskedők és a minderre rátelepedő ideológiai-vallási felhang miatt több elemző is az Európát a XVII. században vérbe borító harmincéves háborúhoz hasonlítja. Ám, hogy a jelenleg a Közel-Keleten zajló öldöklés ne tartson három évtizedig, egy a vesztfáliaihoz hasonló békemegállapodás szükségeltetik. Az ehhez vezető úton az első lépés lehet a harci cselekmények részleges felfüggesztéséről Szíriában tegnap éjjel életbe lépett megegyezés. Az optimizmust erősíti, hogy a politikai rendezésről eleve könnyebb gondolkodni és tárgyalni akkor, amikor nem hullanak az állásokra a bombák, nem szólnak a fegyverek, a lakosság pedig humanitárius segítséghez juthat. Közben kiderülhet, tényleg mérsékeltek-e például az Aszaddal szemben álló erők, mint azt Amerika állítja. De ebben a helyzetben Oroszország is csak az Iszlám Államot és az an-Nuszrát támadhatja, mint ahogy a Washington vezette koalíció sem bombázhatja a kormányerőket. Szintén a megegyezés esélyeit növeli, hogy magát a tűzszünetet a konfliktusban érintett, a legtöbb résztvevőre hatással bíró két fő hatalom hozta tető alá. Mégpedig azért, mert Oroszország mára nagyrészt elérte mindazt, amiért beszállt a konfliktusba, s immár a fő célja, hogy ne ragadjon bele. Washington sem akar elmerülni az elnökválasztási kampány közepette a Közel-Kelet mocsarában, ráadásul a fegyvernyugvással megmentheti a teljes vereségtől érezhetően meggyengült helyi támogatottjait is. Persze, továbbra is ellenérdekelt a jelenlegi erőviszonyokat tükröző megállapodásban Ankara és Rijád, mint ahogy az is kérdéses, miként lehet csendre bírni az egymással is versengő kis csoportokat.
Veszélyek sora leselkedik tehát a tűzszünetre, eljött azonban az igazság pillanata. A következő két hét ugyanis nagy eséllyel tisztázhatja az érintettek elkötelezettségét a békés rendezés mellett, s ez jó alap lehet a politikai rendezéshez.
