Harmadszorra sem sikerült bekerülnie a szlovák parlamentbe a Magyar Közösség Pártjának (MKP), csökkent a Most – Híd támogatottsága, s a jelek szerint a magyarok lakta régióban az országos átlagnál alacsonyabb volt a szavazási kedv. Pedig ideális esetben, azaz ha a közel félmilliós felvidéki magyarság egy irányba szavaz, és jobban mozgósítja magát a szlovákoknál, tíz százaléknál magasabb eredménnyel küldhetné harcba választott érdekképviseletét, ami jelen esetben a második helyre lett volna elég a pozsonyi törvényhozásban. De az ideálistól távol áll a szlovákiai magyar politika. A nemzeti színekben pompázó, de valójában szürke MKP vezetői, üzenetei helyi szinten még elégségesek, az országos politikában viszont kevésbé hitelesek. Közben Bugár Béla személyes varázsa még életben tartja a magyar–szlovák vegyes párt projektjét, az érdeklődés azonban ez iránt is lankad. A sokat emlegetett összefogás soha nem volt olyan távol, mint most. Minden feltétel együtt van ahhoz, hogy megállapíthassuk: mély válságban van a felvidéki magyar politika, érdekképviselet, ahogy tetszik. És nagyot hibázik az, aki csak a szlovákok ármánykodásával magyarázza az okokat. A helyzet ilyetén alakulásában jócskán megvan annak az úgynevezett nemzetpolitikának a szerepe is, amely budapesti pártemelvények és íróasztalok mögül ismerni véli egy egészen más közegben szocializálódó magyar közösség gondolkodását, életfilozófiáját. Nincsenek egységes receptek a kisebbségben élők számára, és főleg nincsenek határokon átnyúló, egyformán csengő közös szlogenek. Ideje visszatérni a kilencvenes években még működő politikai szokáshoz, hogy az anyaország kormányának nem derogáló, sőt illendő megkérdezni a segítség módjáról a határon túliak által választottakat.
De súlyos válságjeleket mutatott a szombati választásokon a szlovák politikai rendszer egésze is. A viszonylag magas számban voksoló szlovákok tudtára adták a verhetetlennek tűnő Robert Ficónak, hogy posztkommunista mentalitással kevert populizmusa és nacionalizmusa kevés a tartós sikerhez. Jeleztek a magukat jobboldaliként meghatározó, de tulajdonképpen tévelygő ellenzéki pártoknak is, hogy kínálatuk unalmas, eljárt felettük az idő. És mivel a tisztelt szavazói réteg nemcsak minálunk, hanem északi szomszédunknál is meglehetősen összetett társadalmi spektrumot képez le, rikítóan színes parlament kezdheti el működését Pozsonyban. Bizonyára előremutató vitákat folytatnak majd Szlovákia jövőjéről a melegek jogai mellett kiálló liberálisok, a politikai amatörizmusukkal kérkedő furcsa pártszerűségek, a celeb milliárdos emberei, a magyar–szlovák vegyespártiak, Ján Slota kevésbé habzó szájú utódai és Kotleba nettó nácijai.
Mondhatnánk, hogy Fico mindehhez csak egy kávét kér, de nem teheti. Ha folytatni akarja a kormányzást, legalább két társ kell a parlamenti többséghez. „Természetes” koalíciós partnernek csak a Szlovák Nemzeti Párt tekinthető, ez utóbbi viszont nagy valószínűség szerint kizárná a harmadik fél együttműködését. Kotleba pártja Ficónak is túl sok, ráadásul az újnáci besztercebányai megyefőnök maga sem kér az őt büntető miniszterelnökből. Szóba jöhet a szimpátiabajnok Most – Híd, s mellé valamelyik új parlamenti erő. Ha ez nem megy Ficónak, a jobboldali liberális Sulík próbálkozhat a kormányalakítással, még csekélyebb eséllyel. Lehet szakértői, esetleg kisebbségi kormányzás. Vagy előre hozott választás, ami aligha hozna más eredményt. Júliustól Szlovákiáé az uniós elnökség. Vak vezethet világtalant.
