Hungary? Az egy ország?! – kérdezte döbbenten a szőke amerikai nő a televíziós vetélkedőben, amikor kiderült, mi a válasz arra a kérdésre, melyik ország fővárosa Budapest. Bizonyára sokan emlékszünk még a felvételre, amely néhány évvel ezelőtt bejárta az internetet. Maga a műsor egyébként ugyanaz a formátum volt, amely nálunk Okosabb vagy, mint egy ötödikes? címmel futott, s amelyben felnőttek mérték össze a tudásukat kisiskolásokkal, hogy kiderüljön, mire emlékeznek abból, amit az elemiben tanultak. A képsorok, melyeken mi, magyarok nem tudtunk annyira felszabadultan derülni, csak megerősítették, amit az amerikai közoktatásról gondolni szoktunk. A válaszcsapásra egészen mostanáig kellett várni, de úgy tűnik, nincs messze az idő, amikor a hazai iskolások hasonló ártatlan bociszemekkel néznek majd, ha arra kell felelniük, eszik-e vagy isszák az Egyesült Államokat.
Az említett videóhoz hasonló gyorsasággal terjedt a napokban a hír, miszerint a kormány a földrajzoktatás háttérbe szorítását tervezi. Hamar meg is születtek az első viccek: nyilván azért tenne így a Fidesz, hogy az országot a jobb megélhetés reményében elhagyni készülő fiatalok ne tudják majd, merre keressék Londont. A helyzet ennél persze valamivel összetettebb, de rózsásnak – hacsak nem törjük további olcsó poénokon a fejünket – így sem nevezhető. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának tervei szerint a következő tanévtől nem szakközépiskolák, hanem úgynevezett szakgimnáziumok működnének, s ezekben a természettudományos tárgyak oktatását drasztikusan visszanyesnék. Így a diákok csak azt a tudományterületet tanulnák, amely választott szakmájukhoz elengedhetetlenül szükséges: a leendő gépészek fizikát, a vegyészpalánták kémiát, míg a földrajz maradna az ifjú turisztikai szakembereknek. A kereskedelmi pályára készülők fejét pedig nem is tömnék ilyesmivel, hogy jusson elég hely a nyelveknek.
Tehát nem arról van szó, hogy a szakközépiskolák innentől jobban hasonlítanának a gimnáziumokhoz. Épp ellenkezőleg: a szakgimnáziumokban még kevesebb közismereti tárgyat oktatnának. Ami azt jelenti, hogy az elsajátított ismeretanyagot tekintve tovább nyílna az olló a gimnáziumi és a szakoktatásban részt vevő fiatalok között. Az utóbbinak persze elsődleges célja, hogy szaktudást nyújtson, de mint a szakgimnáziumok esete is mutatja, nem kell sok ahhoz, hogy a „szak-” előtagból fosztóképző legyen. Elég annyi, hogy megváltozzanak a piaci igények, és az egyetlen vágányra állított fiatal ott találja magát a semmiben. Ki venné a bátorságot, hogy előre megmondja, hány szakemberre lesz szükség négy év múlva egy adott területen? És ki venné ahhoz, hogy hazárdjátékra kényszerítsen tizenéves gyerekeket: vagy bejön a számításod, és lesz munkád, vagy ott maradsz aprópénzre váltható – pontosabban más valutára rugalmasan konvertálható – tudás nélkül? Persze ha nincs szakmunka, még mindig ott a közmunka. Ez is egy értelmezése a közoktatásnak.
Balog Zoltán a minap egy szakmai fórumon elismerte, nem volt sok értelme olyan pedagógusminősítési rendszert bevezetni, amely 77 indikátort tartalmaz. A miniszter úgy fogalmazott, abban hibáztak, hogy egy olyan szakértői csapatot engedtek rá az oktatásra, amely kizárólag a saját érdekeit nézte. Ilyenkor arra gondol az ember, vajon kit engedtek rá a szakképzésre? Az biztos, hogy az illetőnek olyan térkép volt a kezében, amin már nem szerepel a polgári Magyarország. Csak az összeszerelő üzemek jelét találja meg rajta az ember – legalábbis az, aki nem volt felmentve földrajzból.