Magyarországra 2014 végéig annyi pénz érkezett Brüsszelből, amennyit a második világháború utáni Németország kapott a Marshall-segély keretében. Németország ebből úgy csinált gazdasági csodát, hogy közben még a pénzt is visszafizette. A mi esetünkben visszafizetésről szó sincs, mert nem hitelt, hanem támogatást kapunk, mégsem látjuk a „Wirtschaftswunder” nyomait. Nem láttuk persze 2010 előtt sem – eltakarhatták a szemünk elől a centiméterekben mérhető kilátók –, éppen ezért bíztunk benne, hogy a helyzet ezen a téren is előnyösen változik majd meg.
A kormány most azt ígéri, hogy a jelenlegi hétéves pénzügyi ciklus pénzeinek a zömét a termelőszektornak juttatja. Erre óriási szükség is lenne, mert 2020 után elzáródnak az uniós pénzcsapok, vagyis onnantól növekedést csak attól remélhetünk, hogy a most megvalósított beruházások „termőre fordulnak”. De ehhez meg kell teremteni annak a feltételeit, hogy biztosan csak a valóban termelő, lehetőleg innovatív, nagy hozzáadott értéket és tudást igénylő beruházásokat támogassunk. És semmiképpen sem olyan átrakókat, amelyek kizárólag a közpénzt rakják át magánzsebekbe, az állami ellenőrző mechanizmust működtető emberek vaksága, még rosszabb esetben aktív közreműködése mellett.
