Régen minden másként ment. Piszkos Frednek például még valóban el kellett lopnia a Balmoralt ahhoz, hogy a brit haditengerészet cirkálója el legyen lopva. Ám ha Rejtő ma írná népszerű regényét, választhatna ennél kifinomultabb megoldást is. A magyar valóság számtalan ötlettel segíti az ihletet. Bátonyterenyén például úgy loptak el egy „intermodális logisztikai központot”, magyarul vasúti átrakót, hogy fel sem építették azt. A magyar állam mégis kifizetett rá 837 millió forintos európai uniós támogatást, holott sem egy fia darut, sem egy árva iparvágányt, sem egy vacak fedett raktárat nem tudott felmutatni az a társaság, amelyik felvette a pénzt. És ha ez a cég nem lett volna olyan kapzsi, hogy még az építész díját is lenyúlja, talán soha ki sem derül ez a disznóság – ő tett ugyanis feljelentést az ügyben, amelyet a volt fideszes, ma már az LMP soraiban politizáló Hadházy Ákos nyilvánosságra hozott. Az eset ráadásul nem egyedi, hasonlóképpen kapott uniós százmilliókat tizenegy, csak papíron létező fogászat.
Lánczi András, a kormányközeli Századvég Alapítvány korábbi vezetője, jelenleg a Corvinus Egyetem rektora azt találta mondani a HVG-nek adott interjújában, hogy lehet korrupciót emlegetni a politika által uralt gazdasági élet kapcsán, de akkor „ki fog nyílni a privatizációs doboz is”. Foglalkozhatnánk most ennek a mondatnak a burkolt fenyegető élével és a benne foglalt logikai bukfenccel is – a privatizáció a közvélemény szemében a lopás definíciója –, ehelyett azonban inkább pártfogásunkba vennénk az ötletet. Miért is ne lehetne kinyitni azt a dobozt? Nem feltétlenül azért, hogy bűnösöket találjunk, bár biztos nem lenne nehéz, hanem hogy megvizsgálhassuk, hogyan hasznosultak azok a pénzek, amelyek az állami vállalatok eladásával keletkeztek. Valószínűleg sehogy. Mert idehaza, ellentétben mondjuk Csehországgal, ahol a magánosításból beérkezett összegeket a megmaradó állami vagy többségében állami cégek kistafírozására fordították – így vált például egyik pillanatról a másikra regionális multivá a CEZ villamosenergia-ipari konszern –, az eladott vagyon ellenértékét egyszerűen feléltük, elfolyt az állam mindig lyukas költségvetésén keresztül. S ha feltérképeznénk ennek a folyamatát, talán világossá válna, hogyan nem szabad elkölteni az uniós forrásokat.
Magyarországra 2014 végéig annyi pénz érkezett Brüsszelből, amennyit a második világháború utáni Németország kapott a Marshall-segély keretében. Németország ebből úgy csinált gazdasági csodát, hogy közben még a pénzt is visszafizette. A mi esetünkben visszafizetésről szó sincs, mert nem hitelt, hanem támogatást kapunk, mégsem látjuk a „Wirtschaftswunder” nyomait. Nem láttuk persze 2010 előtt sem – eltakarhatták a szemünk elől a centiméterekben mérhető kilátók –, éppen ezért bíztunk benne, hogy a helyzet ezen a téren is előnyösen változik majd meg.
A kormány most azt ígéri, hogy a jelenlegi hétéves pénzügyi ciklus pénzeinek a zömét a termelőszektornak juttatja. Erre óriási szükség is lenne, mert 2020 után elzáródnak az uniós pénzcsapok, vagyis onnantól növekedést csak attól remélhetünk, hogy a most megvalósított beruházások „termőre fordulnak”. De ehhez meg kell teremteni annak a feltételeit, hogy biztosan csak a valóban termelő, lehetőleg innovatív, nagy hozzáadott értéket és tudást igénylő beruházásokat támogassunk. És semmiképpen sem olyan átrakókat, amelyek kizárólag a közpénzt rakják át magánzsebekbe, az állami ellenőrző mechanizmust működtető emberek vaksága, még rosszabb esetben aktív közreműködése mellett.
