Vona Gábor sokat köszönhet a baloldalnak. A Jobbik 2010-es parlamentbe kerüléséhez nemcsak tabudöntő témafelvetéseikre volt szükség, hanem arra a hisztériára is, amellyel ezeket a baloldali-liberális értelmiség fogadta – ez hitelesítette a tabudöntögetést, és ingyenreklámnak sem volt utolsó. Az akkor még öntudatosan szalonképtelen, ma már valamivel áramvonalasabb párt újraválasztott elnöke most is hálás lehet a baloldal törmelékpártjainak, hogy hozzák szokott formájukat, és véletlenül sem veszélyeztetik a Jobbik második helyét a népszerűségi listákon. Minden bizonnyal erre is szükség volt ahhoz, hogy Vona úgy betonozhassa be a hét végén vezetői pozícióját, hogy az általa meghirdetett – logikus, ámde kockázatos – néppárti fordulat gyümölcsei finoman szólva még nem értek be.
Elsősorban azért nem, mert elmaradt az a politikai klímaváltozás, amely az új stratégia termőre fordulását segítette volna. Egy évvel ezelőtt, a Fidesz mélyrepülésének és a Jobbik tapolcai győzelmének idején mindez még másként festett: akkor egy pillanatra úgy tűnt, hogy a radikálisokkal a kormánypárt érdemi kihívójaként kell számolni. Mára ez az érzés elmúlt, s az erőviszonyokat tekintve úgy fogalmazhatunk: ha valaki belátható időn belül egyáltalán labdába rúghat, az még leginkább a Jobbik lehet. Ez az idő azonban jóval távolabbinak tűnik, mint azt 2015 tavaszán bárki is gondolta volna, vagyis a stratégiai fordulat nem mondható átütően sikeresnek. Voltaképpen már az nagy siker Vona számára, hogy ma is néppártosodásról beszélhet, és a sajátjai nem szembesítik azzal, hogy a pártosodás megvolt ugyan – a Jobbik szépen belesimult a hazai pártrendszerbe –, a képletből azonban a nép még hiányzik.
A hét végi kongresszus megmutatta, hogy a pártelnök helyzete stabil, ez pedig nagyrészt annak köszönhető, hogy hálát ugyan a baloldalnak mondhat, de ha tanulni kell, nem tőlük, hanem – többé-kevésbé bevallottan – Orbán Viktortól tanul. S mint kiderült, azt már elsajátította a tananyagból, ami a politikában a legfontosabb. Ahogy a Fidesz elnöke is kemény kézzel építette fel pártját, úgy Vona is gondolkodás nélkül állította félre potenciális riválisait. Mert, félreértés ne essék, az alelnököket fájdalmasan érintő tisztáldozat nem a radikalizmus kézifékének behúzásáról szólt – akkor nem Toroczkai László ülne mostantól az elnökségben, vagy Sneider Tamás, aki maga is azzal viccelődött, hogy ahol egy volt szkinhedvezér nem számít radikálisnak, ott komoly baj van. Ami tehát a felszínen ideológiai mérséklődésnek látszik, az valójában a belső kockázatok mérséklését jelenti Vona számára: az „önjárók” leállítását.
Helyes felismerésnek tűnik az is, ami a frakcióvezetésről való lemondásának magyarázata: jelesül hogy Vona a pártépítésre kíván koncentrálni. Valóban, volna mit építeni, hiszen akárcsak a „cukisodás”, a karakteresebb figurák háttérbe szorítása is kétélű fegyver. A Jobbik fő problémája innentől ugyanis az lehet, hogy nem maradnak igazán arcai, vagy ha mégis, nem a legemlékezetesebbek. Vonáé meg kissé magányos lenne egyedül a plakáton. Nemcsak „talpasokra” van tehát szükség, de új frontemberekre is, akik közben annyira önállóak, amennyire kell – mérsékelten.
Hogy mit kezd Vona Gábor ezzel a feladattal, azon lemérhető lesz, hogyan tanulta meg az orbáni leckét. Addig is nyugtázhatjuk, hogy ma a Jobbikban is a hatalomtechnikusoknak áll a zászló, nem a meggyőződéses politikusoknak. Persze ha az elnökségből kiszorult „régi gárda” meggyőződésére gondolunk, ez talán nem is olyan nagy baj.
