Sok minden juthat eszünkbe, ha az Egyesült Államok és az Európai Unió közötti transzatlanti egyezményről (TTIP) folyó tárgyalások részleteiről olvasunk. Egy dolog aligha: hogy a világ legerősebb gazdasági közössége tárgyal a második legerősebbel. És félreértés ne essék, a legerősebb gazdaság nem az Államoké, hanem az EU-é. Évi bő ezermilliárd dollárnyi bruttó hazai termék az előnye, mégis úgy látszik, hogy a tempót és a feltételeket a tengerentúlon diktálják, a vén kontinens döntéshozói pedig idomulnak ehhez.
Az EU kereskedelempolitikáért felelős biztosa, a svéd Cecilia Malmström nemrégiben azt nyilatkozta, hogy az egyezményt még az idén aláírhatják. Ez rémisztő, hiszen a közvélemény szinte semmit sem tud arról, mit készülnek elfogadni a paravánok mögött. Még rémisztőbb, hogy nemcsak a közvélemény, de a jelek szerint a politikusok sincsenek tisztában azzal, miként mennek a dolgok a TTIP körül. Lapunk például komolyan vette Lázár János kancelláriaminiszter szavait, hogy tudniillik a külügyben fellelhetők az eddigi tárgyalási dokumentumok, és ezek „betekintésre” bárki számára rendelkezésre állnak, ám amikor élni szerettünk volna a lehetőséggel, kiderült, hogy csak az országgyűlési képviselők és a „feladatkörükben érintett minisztériumok kijelölt kormánytisztviselői” nézhetnek bele a papírokba. Ez nem is lenne akkora probléma, végül is azért küldünk politikusokat a törvényhozásba, hogy a mi nevünkben cselekedjenek. Ha például betekinteni kell, hát tekintsenek be, feltéve, hogy egy rövid tartalmi kivonattal azért ellátnak bennünket is. Ám a helyzet sajnálatos módon úgy áll, hogy a szabályok még a bepillantásra jogosultakat is szigorú titoktartásra kötelezik. Ha pedig valakinek mégis eljár a szája, Amerika visszavonhatja (!) a minisztériumi „olvasószobák” működtetéséhez adott hozzájárulását. Ennek fényében különösen nehéz fogcsikorgatás nélkül olvasni az egyezmény amerikai tárgyalója, Elena Bryan szavait, amelyek szerint ez a legátláthatóbb tárgyalás, amit valaha is folytattak.
Mint arról már számtalanszor beszámoltunk, az egyezmény, túl azon, hogy a felek kinyitják egymásnak a piacaikat, s elősegítik a beruházások kölcsönös megvalósulását, egy olyan pontot is tartalmaz, amely gyökeresen változtatja meg szuverén államok és cégek viszonyát. Jelen állás szerint a TTIP hatálybalépése nyomán országokat lehet majd választott bíróság elé citálni, s ne higgyük, hogy az óriásvállalatoknak gátlásaik lesznek majd e tekintetben.
De nem csak a cégek és államok viszonya, egy sor egyéb körülmény is megváltozhat majd. Sérülhetnek a környezet- és fogyasztóvédelmi szempontok, kukába dobhatjuk a klímavédelmi célkitűzéseket – az egyezmény tiltaná a fokozott szén-dioxid-kibocsátással járó fosszilis energiahordozók, például az amerikai palaolaj importjának korlátozását –, és egész ágazatok szorulhatnak perifériára az eddigi centrumból. Mindezeket jórészt csak azért tudjuk, mert a környezetvédő Greenpeace civil szervezet német aktivistái nem törődtek a tiltással, és kiszivárogtattak pár száz oldalnyi dokumentumot.
Nem túl szívderítő azt tapasztalni, hogy a magyar kormány tüntetőleg hallgat e tárgyban, ám a hallgatás falát Brüsszel húzta fel – Washington elvárásai nyomán. Így azután nem csoda, hogy a közvélemény számára az alkufolyamat inkább hasonlít egy eleve lefutott tanár–diák focimeccshez, mintsem felelősségteljes tárgyaláshoz, amelyen a világ két legnagyobb gazdaságának képviselői ülnek asztalhoz – egyenrangú partnerekként.
