Még mindig hihetetlenül hangzik. A legenda, ahogy önmagát hívta, a „Legnagyobb”, a király és nem utolsósorban az ember immár nincs közöttünk. Muhammad Ali, aki igazi bajnokként nemcsak a ringben, hanem azon kívül, nagybetegen is küzdött a békéért és az emberi jogokért. Hogy saját példáján keresztül megmutassa, márpedig nem számít, ki honnan jött, milyen a vallása és a bőrszíne. Sportolóként elképesztő hatást gyakorolt a XX. század második felének Amerikájára.
És nemcsak azzal, hogy viselkedésével, nyilatkozataival, a ringben mutatott teljesítményével megreformálta a profi ökölvívást. Már gyermekkorában érezhető volt, képtelen elviselni az ember és ember közötti különbségtételt. Egész életében végigkísérte annak emléke, hogy szeretett édesanyját kizavarták egy főként fehérek által látogatott belvárosi étteremből, mert vizet mert kérni. Már gyermekként foglalkoztatta – nemegyszer zokogva gondolt erre éjjel –, miért kell a bőrszíne miatt gyűlöletben élnie. Bár a nevét egy olyan ókori római politikusról kapta, aki ellenezte a rabszolgaságot, őt mégis állandóan erre emlékeztette. Aztán 1959-ben Chicagóban találkozott először a muzulmán tanokkal, amelyek teljesen megfogták. Első világbajnoki címének elnyerését követően megtalálta a hitet, és ebben a célt, amit követni akart élete végéig.
Ő még véletlenül sem a szent háborúban, a másik hitben élők elleni küzdelemben látta az iszlám lényegét, hanem a másik megsegítésében, a rászorulók támogatásában. Elítélt minden erőszakot, megtagadta a bevonulást az amerikai hadseregbe, nem akart harcolni, mint mondta, neki nincs baja Vietnammal. Ez kis híján a sportkarrierjébe került, sokan állítják – és tán van is benne valami –, hogy az eltiltásból visszatérő Ali fényévekre volt attól az Alitól, aki meghódította a nehézsúlyt és a világot.
A legenda a becslések alapján 29 ezer ütést kapott a fejére, ami sokak szerint egyenesen vezetett pályafutása lezárását követően súlyos betegségéhez, a Parkinson-kórhoz. Ám Alit ez sem gátolta abban, hogy szinte élete végéig utazzon és számos rendezvényen részt vegyen, küzdjön az elnyomottak jogaiért, dollármilliókat gyűjtsön Afrika és Ázsia éhezőinek. Mindeközben szeretett sportágáról és az ökölvívókról sem feledkezett meg, nem véletlen, hogy egy amerikai szövetségi törvény – amely a bokszolók jogait hivatott szavatolni – az ő nevét viseli. Kofi Annan ENSZ-főtitkár 2000-ben a világszervezet jószolgálati megbízottjának nevezte ki, míg a legmagasabb amerikai polgári kitüntetést, az Elnöki Szabadság Érdemrendet 2005 novemberében vehette át George W. Bush amerikai elnöktől, aki minden idők legnagyobb ökölvívójaként és a béke embereként aposztrofálta Alit. Az sem véletlen, hogy a jelenlegi elnök, Barack Obama Martin Luther Kinghez, a legendás amerikai polgárjogi harcoshoz és Nelson Mandelához, a néhai dél-afrikai elnökhöz, az apartheid elleni küzdelem szintén legendás hőséhez hasonlítja. A hatása ugyanis az emberiségre legalább akkora, mint a másik két legendáé.
Ahogy a nézeteit, az emberek egyenlőségéért folytatott küzdelmét, úgy a betegségét sem titkolta egy pillanatra sem. Újfent példát mutatva, remegő kézzel, de büszkén gyújtotta meg az olimpiai lángot az 1996-os atlantai olimpia megnyitóünnepségén, miközben ezt a pillanatot hárommilliárd néző látta. Ennek a felemelő, egyben szívszorító jelenetnek ő is átérezte a lényegét: a megnyitó után Ali szemére nem jött álom. Mert jól tudta, ez a pillanat – amiben minden benne volt, amiért egész életében küzdött – az ő egyik, ha nem a legnagyobb hagyatéka lesz az emberiség számára.
