A tusványosi beszéd

Magyarország a Fidesz-kormány alatt is egy következmények nélküli ország maradt.

Éves szokásos előadását tartotta meg Orbán Viktor miniszterelnök a bálványosi szabadegyetemen szombaton. Beszélt az EU-ról, amely globálisból regionális hatalommá töpörödött, a migránsok iránt érzett szolidaritásról és a migráció kezelésének ellentmondásairól. Magyarország szempontjából elemezte az amerikai választás kívánatos eredményét, és mutatott rá a népek vándorlásának globális okaira, például a Líbiába, Szíriába, Irakba, Egyiptomba irányuló demokráciaexport romboló hatására, amely a várt eredmény helyett mindenütt fölszámolta a stabilitást. Arról sem feledkezett meg, hogy az EU-nak mit kellene tennie a válságövezetekből érkezett tömegekkel, anélkül hogy fölszámolná önmagát. Szólt az unió azon törekvéséről is, amely a nemzeti szuverenitás visszaszorítására irányul, és óriási veszélyeket hordozhat a nemzetállamok számára, valamint hogy a hamis önértékelés mellett föl kell hagyni Európa idealizálásával, különben katasztrófát okoznak az életidegen, rossz következtetések.

Az EU rendszerének, szerkezetének szóló kritikája ugyancsak tartogatott érdekességeket, még ha annak megváltoztatását célzó megállapításai megkérdőjelezhetők is. A kormányfő szerint az Európai Parlament túl nagy szerepet kapott; az unió kormánya, a választói akarat által befolyásolhatatlan Európai Bizottság csődöt mondott, miközben indokolatlanul nagy politikai hatalommal rendelkezik. E testületekkel szemben az Európai Tanácsot részesítené még inkább előnyben a döntési folyamatokban, ami szerinte már csak a demokrácia szempontjából is indokolt, hiszen a tagországok állam- és kormányfői kellő mértékben és módon képviselik a tömegeket. E testületről szólva azonban – tekintettel a tagországok súlyára, érdekérvényesítő képességére – a kormányfő inkább tévedésben van. A magyar választóknak mi közük van például az érdekeit leghatékonyabban képviselő, az EU-ból legnagyobb hasznot húzó Németország kancellárjához, Merkelhez? Az EU elitjének a tömegektől való eltávolodása miatti kritikája is felemás, hiszen ez a magyar kormányfőre éppúgy érvényes, mint a többiekre. Magyarországra a Fidesz-kormány alatt is igaz, hogy egy következmények nélküli ország maradt, miközben mindenki mást akar. A miniszterelnök által elmondottak egyébként nagyjából-egészéből ismertek voltak már, érdemes ezért megvizsgálni a beszédet abból a szempontból, hogy miről nem beszélt a miniszterelnök, pedig kellett volna, illetve arról a kevés dologról, hogy mit tart kívánatosnak Magyarország számára. Kezdjük az utóbbival!

A kormányfő Kósa Lajosra mint ötletgazdára hivatkozva csupán egyetlen cselekvési tervet nevezett meg a nemzet számára. Azt, hogy sokasodjon. A javaslat amiatt is különösnek hatott, mert miközben az afrikai országok hatalmas népszaporulatát tragikus jövőképként festette fel, a népesség fogyásának megállítását tartotta számunkra egyedül üdvözítőnek. Ami valóban fontos dolog, de nem biztos, hogy az afrikaiakkal versenyre kelve kellene elérni. A születésszám növekedése idehaza csak az egyik meghatározó, és nem is a legfontosabb elem. Ennél jóval fontosabb a magyarok kivándorlásának megállítása. Sokkal többet veszít ugyanis a nemzet az elvándorlókkal, mint a még meg nem születettekkel. Az emberek külföldre távozása családok létrejöttét akadályozza meg, utódaik pedig már más nemzetet fognak gyarapítani. Orbán Viktor szerint Lengyelországgal együtt az EU legsikeresebb térségéhez tartozunk, amit gazdasági mutatókra alapozva állított. Ugyanakkor nem teljesen érthető, miért. Ismert tény, hogy a rendszerváltás óta húszmillióan hagyták el ezt a térséget. S vajon miért mennek el még mindig tömegesen az emberek, ha a hazájukban bízhatnak, és nem a Nyugat centrumországaiban?

Nem esett szó a beszédben sem a pazarló korrupcióról, sem a kormányhoz közeli vállalatok bosszantó versenyelőnyéről, sem a külföldi tőkét kiszolgáló gazdaságpolitikáról, amelyeknek ugyancsak óriási szerepük van az ország demográfiai állapotának tragikus alakulásában. A nemzeti retorika ellenére ez a kormány a külföldi tőkétől jobban várja a felépülést, mint bármelyik elődje. A tengernyi közpénztámogatással és adókedvezményekkel ideédesgetett külföldi vállalatoknál dolgozó összeszerelők ugyanolyan technológiával és ugyanazt csinálják, mint Nyugaton, csak sokkal alacsonyabb bérért. Ezért kell az egész ország bérszintjét mélyen a nyugati alatt tartani, és a családoknak emiatt nincs többletfogyasztásuk, ami másoknak adna munkát a szolgáltató szektorban. Emiatt nincs felhalmozás sem, amely az egyéni beruházásokkal ugyanezt eredményezné. És ezért nincs jövőkép, ezért van az exodus. Pedig harminc év alatt történelmi léptékben fejlődhettünk volna – a kormányfő által is emlegetett példákat említve – Dél-Koreához, Szingapúrhoz és más államokhoz hasonlóan. Helyette azonban történelmi léptékben épülünk le, demográfiailag, valamint vagyoni és tudati állapotunkat tekintve, és ma sincs fordulat, ma sincs nemzetstratégia a leépülés megállítására.

Tusványos iránt a figyelem óriási. Mára hagyománnyá vált, hogy a kormány szándékait ekkor és itt lehet a leginkább megismerni, pedig politikai események egész évben zajlanak. Nem jó azonban, ha ekkora a különbség a hivatalos beszéd, a mindennapi közlések és a valóság között. Tusványostól sem kellene mást várni, mint a hétköznapoktól, ez a demokrácia lényegéhez tartozik. Ha különbség van közöttük, akkor az baj.