Vajúdnak a hegyek

A kampánylogika azt kívánja Orbántól, hogy ne vegye észre a megkésve változó brüsszeli hozzáállást.

Egy kampányban sok minden elhangzik. Az Európai Parlament elnöke ütötte el és tette helyre ezekkel a szavakkal Orbán Viktor legutóbbi kijelentéseit. Martin Schulz ezt nagyon jól tudja, hiszen maga is politikus. S mi másnak, mint a referendum kampányának tudható be, hogy a kormányfő látványosan csúsztat a kvóták kérdésében, lenihilistázza fél Európát, úgy beszél az EU-ról, mintha hazánk nem is lenne a tagja, és ő maga nem szavazta volna meg szinte minden döntését. A politikai haszonelvűség mondatta Orbán Viktorral azt is, hogy az EU bevándorláspolitikája ma is éppolyan önsorsrontó és naiv, mint volt. Persze nemcsak a magyar kormányfő láttatta a Pozsonyban történteket a kampány optikáján keresztül. Így volt ezzel olasz kollégája, Matteo Renzi is, aki szintén egy népszavazástól és az euroszkeptikus 5 Csillag Mozgalomtól szorongatva bírálta keresetlen szavakkal Brüsszelt és nevezte elszalasztott lehetőségnek a találkozót.

Azt, hogy kampány idején mindent és az ellenkezőjét is lehet állítani – s bizony néha alapvetően eltérnek a hazai tábornak és a világnak szóló üzenetek –, jól mutatja, hogy miközben Pozsonyban a kormányfő még lényegében kudarcról, európai tehetetlenségről beszélt, addig szóvivője a Welt am Sonntagnak a német álláspontban észlelhető elmozdulást dicsérte. Nincs ebben semmi különös. A kampány logikája azt kívánja Orbántól, hogy áztassa az EU migránspolitikáját, ne vegye észre a megkésve, de mégiscsak változó brüsszeli hozzáállást, valamint domborítsa ki a Magyarország és a visegrádiak Európa védelmében és megújításában játszott szerepét. Ennek jegyében nem beszélhetett a Juncker pontjaiból kiolvasható szemléletváltásról, még kevésbé a kvóták kérdésének háttérbe szorulásáról. De arról sem, hogy a V4-országokon belül sem mindenki olyan harcos, mint ő; nemcsak a házigazda szlovák, de még lengyel kollégája is jóval több előremutató momentumot észlelt nála. Az egyébként sok tekintetben jogosan kemény közép-európai álláspontban mutatkozó kompromisszumkészséget is jelzi, hogy a négyek a migráció kér désének kezelésében elismerik a szolidaritás fontosságát, még ha azt egyelőre rugalmasan is értelmezik. De lehet a szavakkal játszani, attól a rugalmas elszakadást hallva mindenki a visszavonulásra, a szuverén demokrácia kapcsán az autoriter tendenciákra gondol, mint ahogy a rugalmas szolidaritás szókapcsolat mögül is kitüremkedik, hogy egyedül nem megy.

Európa válsága ugyanis olyan mély és sokrétű, hogy megoldásukhoz önmagában kevés, ha összezárnak a visegrádiak, a mediterránok, avagy a nagyok, az úgynevezett mag-Európa. Szélesebb körű összefogásra van szükség az egymásra rakódott problémák megoldásához. Európa elkényelmesedett, sokáig abban ringatta magát, hogy gazdasági ereje, demokratikus kisugárzása elég befolyást biztosít számára a világban. Közben nem reagált időben a globalizáció felgyorsulásával jelentkező biztonsági és szociális kihívásokra. A jólétbe belefeledkezve elitje egyre inkább elszakadt a társadalmaktól, késve vagy egyáltalán nem érzékeli az átlagembert érintő legfontosabb problémákat. Az eurózóna gondjai, majd a kontinensre zúduló nagyszámú bevándorló jelentette kihívás és a brexit tovább mélyítette a válságot, kidomborítva a legitimáció és a szolidaritás előtte is meglévő gyengeségét. Mindezek következtében tombol a populizmus, mélyülnek az unión belül a törésvonalak. Pozsony azonban megmutatta, immár mindenki átérzi a helyzet komolyságát. Megkezdődött a megoldások keresése, a hegyek tehát már vajúdnak, és csak remélni lehet, hogy nem egeret szülnek.