Valamikor az ’56-os narratíva az volt, hogy pssszt! Meg legföljebb az, hogy: gaz ellenforradalmárok. A rendszerváltás hajnalán már lehetett más fogalmakat használni, de napfelkelte ide, népfölkelte oda, az állampárt tagjai még ekkor is bőszen csőcselékeztek. Hiába tudta egy ország több mint három évtizede, hogy 1956 klasszikusan forradalom volt, ez hivatalosan csak 1990 után mondatott ki.
Sokan hittük, hogy 1956-ról a szabad beszéd gyógyító hatású lesz, az áldozatok utólag megkapják a tiszteletet, a bűnösök nyilvános tárgyalások lefolytatása után elismerik vétségeiket. Nem kivégzéseket, nem börtönbüntetéseket akart az emberek legtöbbje, csak hogy a méltányosság jegyében az igazság súlyosabb legyen a mérlegen, mint a Kádár-kor monolit hazugságtömbje. Komoly korrekciók történtek, bár az igazságtétel elmaradt. Viszont az ’56-ról szóló közbeszédben kacskaringós változások indultak el még azok között is, akiknek korábban nem okozott különösebb gondot az „ellenforradalom” szó kimondása. 1956 így végül is nem egységesítő, hanem polarizáló erőként hatott, és ez legerőteljesebben 2006-ban, a Gyurcsány-kormány idején, a forradalom fél évszázados évfordulóján derült ki. Amikor is az MSZP–SZDSZ-kormány rendőrsége jelképesen, „nosztalgiából” még egyszer leverte az „ellenforradalmi lázadást”, az új évszázad egyik legsötétebb napját írva be a köztudatformáló történelmi jelenbe.
De vajon miért nem derült ki ennyi idő alatt, miért mindig az sikkad el, hogy 1956-nak éppen egyetemessége miatt milyen sok rétege van? Lehet-e elvitatni a forradalomban a gyári munkások szerepét, akik létrehozták a munkástanácsokat, egy jugoszláv típusú vállalati önigazgatási mintát tartva szem előtt? Esett-e erről szó az utóbbi negyed évszázad megemlékezésein? A fiatalok tisztában vannak-e azzal, hogy az aktív rétegeket sokszor munkahelyi zsarolással kényszerítették az állampártba, amely egyúttal tömegpárt volt, vagyis szó nincs arról, hogy a mezei munkások mind kommunisták lettek volna. Ki fogja elmondani nekik, hogy az ötvenes években a párttagság leginkább annyit jelentett, különösen a gyárakban, hogy „ne lógj ki a sorból”? Vagy hogy a kivégzettek jelentős hányada munkás volt? Hajtsuk meg a fejünket a pesti srácok előtt, de ne vonjuk kétségbe se a munkás, se a paraszt, se az értelmiség szerepét, írók és újságírók bátor írásait, a Petőfi Kör hatását! És ne becsüljük alá a vidék gyors megmozdulását, amelynek döntő hatása volt a forradalom országos kiterjedtségében!
Azt hittük 2006-ban, hogy méltatlansága alulmúlhatatlan az ’56-os évfordulók történetének sorában. Most, 2016-ban azt kell látnunk, hogy pitiáner huzakodások tanúi vagyunk.
Ma arról folyik a szánalmas vita, hogy a plakátokon szereplő kamasz fiú azonos-e azzal a személlyel, akinek a neve az arca mellett szerepel, vagy azon a képen egy köztörvényes látható. És a híres zenész tényleg nekünk írta ’56-os dalát, vagy csak fölmelegítette és átszövegezte a kosárlabdásoknak írt himnuszát? És Nagy Imre az igazi hős, vagy ő csak „szépen halt meg”? (Lehet-e bitófán szépen meghalni?) Jól tudjuk, Nagy Imre kommunista volt, moszkovita, utolsó szavaival a „független szocialista” Magyarországot éltette. De ha ’56-nak nem ő volt is az „igazi” hőse, a hősiességet akkor sem tagadhatjuk meg tőle oly korban, amikor éltek árulók is, Moszkvával egyezkedők, akiknek nem akasztottak kötelet a nyakukba!
1956 nem egy torta, amelyet tetszés szerint szeletelhetünk és osztogathatunk. És nem is foszlós kalács, amelyből ki lehet mazsolázni azt, ami nekünk tetszik, a belét pedig el lehet hajítani. Igenis voltak, akik továbbra is szocializmust akartak, mások meg a hátuk közepére kívánták a szocializmust, mert ’56-ban minden együtt volt, az egész ország benne volt, és ez nem levon ’56 értékéből, hanem hozzáad. Hozzájárul egyetemességéhez.
