Honvédelmi hangsúlyok

Simicskó színre lépett egy névvel is ellátott valamivel, de egyelőre kevés az ok az optimizmusra.

A Honvédelmi Minisztérium általában óvatos, önbizalom-hiányos és persze titkolózó, amikor a modernizációs tervekről van szó. Ám decemberben a tárcavezető, Simicskó István végre színre lépett egy névvel is ellátott valamivel, amire rá lehet fogni, hogy az, amit megfigyelők 2010-es hatalomra kerülése óta hiányoltak az Orbán-kormánytól. A Zrínyi 2026 egy tízéves honvédelmi és haderőfejlesztési program, amely a minisztérium költségvetésének éves szinten a hazai össztermék 0,1 százalékával való bővítésére alapozva tenne kísérletet arra, hogy a honvédelem az állami-nemzeti funkciók között visszakerüljön az őt megillető helyre. Oda, ahonnan a hidegháborút követő „történelem végi” eufória és a rendszerváltás utáni rövidlátó, egymást leordibálva túllicitáló politikai váltógazdaság (benne a Fidesszel) letaszította.

Pontosabban fogalmazva ennek kellene lennie. A személyi állományra és a tartalékosrendszerre, a társadalmi beágyazottságra vonatkozó, többé-kevésbé világosnak nevezhető elképzeléseken kívüli részleteket azonban a szakmai nyilvánosság egyelőre nem ismerhetett meg belőle. És itt nem csak arról van szó, hogy konkrétumok nélkül nincs miről ítéletet mondani, vagy hogy a jelenleg regnáló pártnak hihetünk-e. Sokkal inkább arról, hogy a magyar honvédelmi politika az elmúlt bő negyedszázadban mindenekelőtt elégtelenségét, inkompetenciáját bizonyította, így semmiféle megelőlegezett bizalomra nem szolgált rá, amely alapján a mostani programot és megvalósulási esélyeit a többi kudarcos „reformkísérlet” fölé helyezhetnénk. Az a tény pedig, hogy előnytelenebbé vált hazánk biztonság- és katonapolitikai környezete, semmiféleképpen sem garancia arra, hogy a magyar politikai elit ezúttal jobban végezné, komolyabban venné munkáját, vagy honvédelmi téren rátermettebb lenne, mint az előző huszonhat évben. Sőt! Éppenséggel Magyarország demilitarizációjával, a katonai szakmai kultúra leépítésével ma jóval kevesebb emberi erőforrás áll rendelkezésre egy ilyen grandiózus terv kidolgozására, levezénylésére és megvalósítására, mint bármikor korábban.

A múlt hibáival való őszinte szembenézés és az említett hiányosságok meghaladása nélkül most is minimális az esély a sikerre. Az évente mintegy ötvenmilliárdos forrásbővülést a torz, bürokratikus struktúra, a honvédelmi szféra körül jórészt változatlanul ólálkodó haszonlesői kör, a koncepciók hibája vagy hiánya rendkívül hatékonyan el tudja pazarolni.

Észben tartva ugyanakkor, hogy az alternatív javaslat nélküli kritika fabatkát sem ér, következzen egy felvetés is. Bár Simicskó István tartalékosügyben tett erőfeszítései a honvédelmi politikában ritka elkötelezettségről tanúskodnak, meggyőződésem, hogy a meglévő honvédség aktív (szerződéses és hivatásos) állományának megtartása, létszámkeretre történő feltöltése, a kor követelményeinek megfelelő felszerelése, felfegyverzése és kiképzése kell hogy prioritást élvezzen. Az ő fizetésük, munkakörülményeik, általános megbecsültségük emelése mellett ez leginkább jelentős, jól átgondolt és átlátható haditechnikai beszerzésekben tud megnyilvánulni. Ezen a téren akár öt-tíz év alatt jelentős haladást lehet elérni, képességeket helyreállítani, modernizálni. A tartalékosrendszer felépítése, a társadalmi elfogadottság, beágyazottság helyreállítása ezzel szemben lassú, sok visszacsatolást igénylő sziszifuszi munka, mondhatni generációs feladat, amelyet nem lehet siettetni húszezres állományról, 197 lőtérről tett hangzatos kijelentésekkel, amelyet a napokban a miniszter is tett a Figyelő című hetilapnak adott interjújában.

Nem mellesleg, kül- és belpolitikai tekintetben egyaránt nagyobb a megtérülés esélye meglévő honvédségünk rendbetételével, amit a forrásbővülés ütemének gyorsítása is alátámaszthatna. A másik feladat is elodázhatatlan, de erőltetett, átgondolatlan megvalósítása hemzseg a szakmai, társadalmi és nem mellesleg politikai kockázatoktól.