Nagyon nehezen akart elérkezni ez a pillanat, de tegnap végül beiktatták hivatalába Donald Trumpot, az Egyesült Államok 45. elnökét. Emberemlékezet óta nem volt olyan ádáz küzdelem a tengerentúli nagyhatalom belpolitikájában, mint ami ezt az aktust megelőzte; nemcsak a 2016-os választási kampányban, hanem azóta is, hogy a republikánus színekben induló milliárdos a helyi játékszabályoknak megfelelően – ha nem is a leadott szavazatok többségével – novemberben legyőzte esélyesebbnek kikiáltott ellenfelét, a demokrata Hillary Clintont. S ha belpolitikai megosztottságból bőven kijutott az Egyesült Államoknak már az előző években is – elég csak az adósságplafon emelésének megszavazása körüli hercehurcákra gondolni –, ezúttal egy új kártya is előkerült: a vesztes fél, a távozó Obama-adminisztráció és a titkosszolgálatok Oroszországot az amerikai demokratikus folyamatba való példátlan beavatkozással vádolták meg, mondván, mindent megtettek Trump megsegítésére és Clinton elgáncsolására.
Mi sem bizonyítja jobban a helyzet bizarrságát, mint az, hogy ilyen ellenszélben, tüntetések és bojkottok közepette régóta nem kellett egyetlen megválasztott elnöknek sem felkészülnie beiktatási beszédére, még a legutóbb hatalomra került republikánusnak, George W. Bushnak sem, aki 2000-ben valóban vitatható választási eljárást követően győzte le Al Gore-t.
Ezért is járt el helyesen Trump, aki a könnyen megszerezhető szavazatokat célzó kampányretorikával szemben ezúttal már az összes amerikai képviseletéről beszélt, folytatva a sokak által szorgalmazott, de láthatóan nehezére eső áttérést a jelöltiről az elnöki „üzemmódra”. Ez elkerülhetetlen gesztus azért, hogy idővel teljesíteni tudja az amerikaiakban fortyogó igazság iránti vágyat, amely Barack Obama elnöksége alatt – bármit is mutassanak most népszerűségi adatai – kiábrándultságba torkollott.
A mindenkori amerikai elnöki rajtokat nekünk persze szükségesen önző és pragmatikus magyar, illetve közép-európai nézőpontból is vizsgálnunk kell. Elvi kérdés – és ezt a lehetőségekhez mérten már a héten távozott budapesti nagykövet, Obama politikai kinevezettje, Colleen Bell is elkezdte –, hogy szövetségesi-baráti, nem pedig a nagytestvéri-gyarmattartói retorikát várunk el. Nem azért, mert a kritika jogos, vagy sem, hanem azért, mert az arrogáns modor az esetleges pozitív szándékot is éppúgy aláássa, mint az országaink közti kötelékeket és az úgynevezett értékeket, melyekben osztozunk. Külföldről kevesen tettek többet az orbáni rendszer megszilárdulásáért, a jobboldali tábor (ön)kritikátlanná válásáért, mint külügyminiszterként Hillary Clinton és a nyugati liberális kórus. Gyakorlati szempontunk a biztonság: Trumpnak négy elődjével szemben végre a rend, s nem az újabb és újabb intervenciók hozta még több káosz felé kell elmozdulnia a Közel-Keleten, amely az Európára szabadult migrációs és terrorválság oka. A Nyugat és Oroszország között pedig vissza kell térni a kölcsönös bizalomépítés és tisztelet útjára, amelyben azonban az elrettentő erő szerepét Európának kell játszania, s az amerikaiak abban jeleskedjenek, hogy szövetségeseiket rábírják, végre vállalják ennek felelősségét és terheit.
Végül, de nem utolsósorban le kell szögezni: most mindenki Trumptól várja ugyan a csodát – így nem kevesen a magyar kormánypárt támogatói közül is –, de az eredményekért innen is tenni kell. Orbán Viktornak például kutya kötelessége, hogy azt a persze nem túlértékelendő helyzeti előnyt Magyarország számára kamatoztassa, ami a Trumpnak idejekorán tett gesztusából származhat. Ahhoz, hogy komolyan vegyék, a fentiek szellemében bizonyosan nem lesz elég, ha a magyar védelmi büdzsé csak 2026-ra közelíti meg a nemzeti össztermék két százalékát, amikorra a most beiktatott elnök esetleges második mandátuma is lejárt már. Ez pedig egy olyan dörzsölt figura szemében, mint Trump, nem több komolytalan üzleti ajánlatnál.
