Szegény politikust az ág is húzza. Nagyjából erre a következtetésre juthatunk, ha a szép február eleji néphagyomány, a vagyonnyilatkozat-böngészés után megpihentetjük kicsit fáradt szemünket. A szerencsésebbek megkönnyebbülten sóhajthatnak: lám, mennyivel jobban állnak egy-egy rosszul sáfárkodó, jelzáloghitelben és baráti kölcsönökben fuldokló parlamenti képviselőnél! S aki az elmúlt hat évben hónapról hónapra félre tudott tenni egy csinosabb összeget, lehet, hogy az azóta regnáló kormányfőnél is nagyobb megtakarítással rendelkezik.
Persze mindig vannak, akik egyszerűen képtelenek a dolgok jó oldalát nézni. Akiket kizárólag az foglalkoztat, milyen értéktárgyakra tettek szert tavaly óta politikusaink, kinek lett időközben néhány nehezen magyarázható milliója vagy nőtt meg váratlanul pár négyzetméterrel az amúgy sem kicsi lakóingatlana. De még ennek is megvan a maga előnye. Ha a mai zűrzavaros időkben nem tudjuk követni, melyik sajtótermék éppen hová tartozik, elég egy pillantást vetnünk arra, hogy mely politikusok vagyonosodása iránt mutat feltűnő érdeklődést. Ha például egy hírportálon abból lesz vezető anyag, hogyan tollasodott az ellenzék, akkor az adott orgánum az utóbbi időben jó eséllyel kormánypártivá lett. És vice versa. (Annyi megszorítással, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva a kormányon lévő politikusok mindig könnyebben tollasodnak, így az ő anyagi helyzetük változása iránti kíváncsiság egy fokkal talán természetesebb.)
Az év eleji vagyonnyilatkozatosdiban mégis az a legszebb, hogy annak ellenére űzzük nagy elánnal, hogy közben gyakorlatilag mindenki – újságírók és -olvasók, de még a politikusok egy része is – meg van győződve arról: ennek így az égvilágon semmi értelme. Talán még Pósán László fideszes honatya is elnyomott egy félmosolyt, amikor két héttel ezelőtt egy ellenzéki képviselő szavaira reagálva azt állította, hogy nálunk működik Európa legszigorúbb vagyonnyilatkozati rendszere. Ilyenkor érdemes feltenni a (költői) kérdést: ment-e a vagyonnyilatkozatok által a világ elébb? Történt-e valaha is olyan, hogy magyar politikus azért kényszerült a posztjáról való lemondásra – ad absurdum a közéletből való dicstelen távozásra –, mert valami hibádzott az általa bevallott adatok körül? Amennyiben Pósán Lászlónak igaza van, és itt működik messze földön a legszigorúbb rendszer, akkor bízvást kijelenthetjük, hogy a magyar Országgyűlésben csupa angyal ül. Hiszen ez a nagy szigor még senkit se tudott megbuktatni, legfeljebb annak szerzett kínos pillanatokat, aki még tanulja a szakmát. Annak se sokáig.
De a nagy kérdés nem is az, hogy elég szigorú-e a rendszer, és kellően sok tételt kell-e felvezetni arra a papírra, amin aztán jól elcsámcsoghat a közvélemény. A probléma ugyanis nem önmagában a vagyonnal van, hanem azzal, ahogyan keletkezett. Már ha probléma van – a vagyonnyilatkozatokból azonban éppen ez az apró, ám annál fontosabb részlet nem derül ki. Hiszen az angyalok nagykoalíciójának egyetlen tagja sem fogja beírni oda, hogy ezt az összeget egy hatósági engedély kijárásáért kaptam, közbeszerzés után osztották vissza, vagy egyenesen a Lendvay utcából érkezett, hogy ne forszírozzuk annyira azt a kormányváltást. Ennek híján viszont a játék egy kicsit egyoldalú, nekünk meg marad az ártatlanság vélelme. Vagy még inkább a bűnösségé, hogy akinek van, annak honnan van és miért.
Pedig az utóbbin éppenséggel lehetne segíteni – csak nem vagyonnyilatkozatokkal. Sokkal inkább olyan intézményekkel, mint egy független ügyészség. Tudom, ez mifelénk oximoron, vagyis egymást teljességgel kizáró fogalmakból álló kifejezés, de azért nem árt időnként ismételgetni. Ez semmivel sem inkább hiábavaló, mint minden évben végigrágni magunkat a képviselői önbevallásokon, amelyekből csupán az nem derül ki, hogy kik tartoznának nekünk egy vallomással.
