Hétfő óta tudjuk, kik jelentenek igazi veszélyt Magyarországra. Hát a skótok. Hiszen Orbán Viktor miniszterelnök öt veszélyforrásról beszélt a parlamenti tavaszi ülésszakának nyitónapján, no meg szoknyás férfiakról. Nem kell konteókon edzett elme ahhoz, hogy ezt összerakjuk. Eleve gyanús volt a Youtube-videókon a brit nagykövet, az az Iain Lindsay. Ő is skót, szoknyája is van, és még magyarul sem átall megtanulni, hogy elaltassa honfitársaink éberségét. Igazán kíváncsiak lennénk, ki pénzeli. (Arról nem is beszélve, hogy melyik klánba tartozik.)
Persze amikor háborúban állunk, a legfontosabb, hogy tűpontosan azonosítsuk az ellenséget. Így ha véletlenül valamit mégis félreértettünk volna, a kormány készséggel siet a segítségünkre, és szépen megkonzultálja velünk azt az öt veszélyforrást. Barátilag, nemzetileg. Megkérdezi, nem akarunk-e több rezsit és magasabb adót fizetni, szívesen látnánk-e a munkahelyteremtő programok leállítását vagy idegen hatalmak magyarországi befolyásának növekedését. Ja, és persze szeretnénk-e illegális migránsokat közvetlenül a szomszédunkba. És amikor elmondjuk neki, hogy nem, mindezt nem szeretnénk, akkor ő meghallgatja. Lehet, hogy kicsit meglepődik, de ha mi úgy döntöttünk, hogy meg kell védeni bennünket, akkor megvéd bennünket. Bármi áron.
Ebből is látszik, hogy mi az, amiben igazán jó ez a kormány: a hallgatásban. Orbán Viktor is milyen szépen hallgatott arról, amiről egy miniszterelnöknek felesleges beszélnie. Például az olimpiáról, azt úgyis csak a Tarlós akarta. Persze amikor jöttek ezek az eszdéeszes fiatalok – momentán nem jut eszembe a nevük –, és úgy gyűjtötték az aláírást, mint Mészáros Lőrinc az állami megrendelést, talán még Árpit is hazahívták Londonból, ugyan mondja már meg, mit tegyünk, nehogy a népet itt félrevezessék. Nehogy olyasmiről kívánjon konzultálni – ne adj’ isten szavazni –, amiről nem érdemes. (Hiszen pár rongyos ezermilliárdról van szó, és ez valójában úgysem a mi bajunk, majd kigazdálkodják a következő nemzedékek.) Árpi meg biztos mondta, hogy nyugi, meg kell tanulni elengedni a dolgokat – akár az olimpiát is. Mintha nem is létezett volna. Arról kell beszélni, ami fontos, és amiben igazán jók vagyunk. Az meg Brüsszel és a migránsok.
Úgyhogy koppannak majd az aláíró budapestiek (akikről kiderült, hogy milyen skótok): arról lesz itt szó, amiről a kormányzat akarja, hogy szó legyen. A mozgalmárok pedig megunják, hazamennek. Vagy még jobb esetben külföldre. Ettől igazán szép a Nemzeti Együttműködés Rendszere: aki nemzeti és együttműködő, annak mindig ad valamit, ami ellen harcolni lehet. Aki pedig nem együttműködő – amiből az is következik, hogy nem nemzeti –, és a rendszer ellen harcolna, az előbb-utóbb úgyis belefásul. Belefásul abba, hogy mindig másfelé lejt a pálya, hogy bármilyen kérdést próbálna közüggyé tenni, abból hamarosan úgyis magánügy lesz, mert a kormánynak mindig van egy jobb kérdése. No és persze – észszerű korlátozás híján – végtelen mennyiségű pénze, hogy szervezzen mellé egy jó kis kampányt vagy konzultációt. Akinek pedig ennek ellenére is ugrabugrálni támadna kedve, annak majd Andy Vajna terminátortévéje megmutatja, ki hord itt szoknyát, és ki viseli a nadrágot.
A rossz nyelvek ilyenkor azt mondják, időnként azért mintha az a nadrág is tele lenne. Hiszen pont a Fidesz tudhatja legjobban, hogy amit felraktak estig, az milyen könnyen leomlik reggelre. De ez úgy, ahogy van, marhaság. Mert mégis ki mondaná itt, hogy jó reggelt?! Készülhet ugyan az ellenzék – a jelszavak szintjén – rendszerbontásra, ha nincs, aki vele bontana. Ha az ország egyik fele azzal van elfoglalva, hogy Brüsszellel viaskodik, a másik fele meg lassan belefárad minden küzdelembe. Ennek csak egy lehet a vége: kétharmad. Hogy egy valódi veszélyforrást is említsünk.
