Úgyhogy koppannak majd az aláíró budapestiek (akikről kiderült, hogy milyen skótok): arról lesz itt szó, amiről a kormányzat akarja, hogy szó legyen. A mozgalmárok pedig megunják, hazamennek. Vagy még jobb esetben külföldre. Ettől igazán szép a Nemzeti Együttműködés Rendszere: aki nemzeti és együttműködő, annak mindig ad valamit, ami ellen harcolni lehet. Aki pedig nem együttműködő – amiből az is következik, hogy nem nemzeti –, és a rendszer ellen harcolna, az előbb-utóbb úgyis belefásul. Belefásul abba, hogy mindig másfelé lejt a pálya, hogy bármilyen kérdést próbálna közüggyé tenni, abból hamarosan úgyis magánügy lesz, mert a kormánynak mindig van egy jobb kérdése. No és persze – észszerű korlátozás híján – végtelen mennyiségű pénze, hogy szervezzen mellé egy jó kis kampányt vagy konzultációt. Akinek pedig ennek ellenére is ugrabugrálni támadna kedve, annak majd Andy Vajna terminátortévéje megmutatja, ki hord itt szoknyát, és ki viseli a nadrágot.
A rossz nyelvek ilyenkor azt mondják, időnként azért mintha az a nadrág is tele lenne. Hiszen pont a Fidesz tudhatja legjobban, hogy amit felraktak estig, az milyen könnyen leomlik reggelre. De ez úgy, ahogy van, marhaság. Mert mégis ki mondaná itt, hogy jó reggelt?! Készülhet ugyan az ellenzék – a jelszavak szintjén – rendszerbontásra, ha nincs, aki vele bontana. Ha az ország egyik fele azzal van elfoglalva, hogy Brüsszellel viaskodik, a másik fele meg lassan belefárad minden küzdelembe. Ennek csak egy lehet a vége: kétharmad. Hogy egy valódi veszélyforrást is említsünk.
