Ki a felelős?

A multikat vádolta a devizahitelesek kifosztásával a kormány, saját felelősségükről azonban sosem beszéltek.

Fel kell lépni az emberek kifosztása ellen! Ezzel a felkiáltással vezették föl a kormánypártok annak a végrehajtási törvénynek a módosítását, amelyet éppen az előző Fidesz–KDNP-kormány alkotott. Németh Szilárd egykori rezsibiztos, a nagyobbik kormánypárt frakcióvezető-helyettese ismét előhúzta a régi kártyát, s megmutatta a népnek, kik az ellenségek. Ahogy a devizahitelesek tömeges csődje idején tette, ismét a multikat és a bankokat vádolta meg azzal, hogy a végrehajtások során kifosztják a magyarokat. Néhány napra rá a kereszténydemokraták már készen is voltak a törvénymódosító javaslattal: a korábbi hetven helyett a becsérték száz százalékán lehet csak pénzzé tenni az elárverezendő ingatlanokat, s egy év után is csak kilencvenszázalékos áron lehet túladni rajtuk.

Arról azonban nem esett szó, hogy a kifosztásra azért kerülhetett sor, mert a kormány gazdaságpolitikájának köszönhetően elszaladtak a devizahitelesek terhei. A második Orbán-kormány hivatalba lépésének idején a svájci frank árfolyama 190 forint körül mozgott, az euróé pedig 270 forintnál tanyázott, majd hamarosan erőteljesen gyengülni kezdett a forint, s ezzel együtt nőttek a devizahitelesek terhei. S bár a bankokat felelőssé téve a devizahitelesek megmentéséről beszéltek, utóbbira valójában nem került sor. Igaz ugyan, hogy az egyoldalú kamatemeléseket és az árfolyamrés alkalmazását jogellenesnek minősítették, s az így beszedett díjak visszafizetésére kötelezték a bankokat, ez azonban csak a töredékét tette ki az árfolyamveszteségnek, amelyet a hitelt felvevőknek ki kellett fizetniük. Vagyis a hangos retorika ellenére nem mertek tengelyt akasztani a külföldi bankokkal, inkább a devizahitelesek nyakába varrták az árfolyamkockázat terheit a forintosítással. A hiteleket ugyanis 256 forintos svájcifrank- és 309 forintos euróárfolyam mellett váltották át forintra, s még a szerződések érvénytelensége miatti perelés lehetőségét is jelentősen korlátozták. Vagyis ahelyett hogy megmentették volna a devizaadósokat, a napi árfolyamon történő forintra váltással a bankok szája íze szerint zárták le a devizahitelezést. Ennek terhét pedig az adósok viselték.

Világos tehát, hogy a végrehajtások legalább egy részére nem került volna sor, ha a kormány nem a gyenge forintra játszik, azt remélve, hogy ez segíti majd a magyar gazdaságot. Ez utóbbi gyakorlatot egyébként a közgazdászok egy része eleve vitatja, mondván, a magyar exportban igen nagy az import aránya, s ezzel elvész a kormány által feltételezett előny a külkereskedelemben.

Ha a devizahiteleseknek nem is volt jó a forint gyengítése, a Magyar Nemzeti Banknak (MNB) annál inkább. A jegybank előző vezetése alatt olcsón bevásárolt deviza értékesítését követően ugyanis Matolcsy György boldogan kampányolhatott azzal, hogy vezetése alatt hosszú évek után végre nyereséges az intézmény. Egyébként a legtöbb szakértő úgy véli, a jegybank nyereségessége lényegtelen, hiszen az MNB az állam pénzét kezeli. A bajban lévő devizahitelesek eközben amiatt morgolódnak, hogy ha már az ő rovásukra mutat ki nyereséget a jegybank, a bezsebelt százmilliárdokból miért alapítványokat hoz létre, s miért nem őket segíti az összeggel.

A devizahiteles-érdekvédők szerint egyébként is elkésett a végrehajtási törvény módosítása, és éppen a lényeget nem érinti. Arra is fölhívják ugyanakkor a figyelmet, hogy a kormánynak inkább más irányba kellene lépnie. Miután az Európai Bíróság éppen azt vizsgálja, hogy jogszerűen hárították-e át az árfolyamváltozás terheit a magyar bankok a devizahitelesekre, a döntés megszületéséig fel kellene függeszteni a végrehajtásokat és a kilakoltatásokat.

Száz szónak is egy a vége: a kormány ismét hangzatos retorikával, az ügyeletes ellenség képének felrajzolásával igyekszik elterelni az emberek figyelmét a saját felelősségéről. Arról, hogy hiába ígérték, mégsem mentették meg a devizaadósokat.