Reménytelenül beleragadtunk a XX. századba. Eszembe juthatott volna ez arról is, hogy a parlament tegnap egy sokakban valóban rossz emlékeket idéző jelkép ürügyén tárgyalt egy piaci átrendeződést célzó indítványt. Itt azonban az ideológia fátyla nyers gazdasági érdeket rejt; a múlt csak hamis hivatkozás e vitában.
A velünk élő, rendezetlen, közéletet mérgező pártállami múlt most sokkal inkább az ügynökvita sokadik fellángolásában érhető tetten. Az eddig megszokott séma szerint zajló történetbe – ellenzéki pártok, új szerveződések követelik a kormánypártoktól az ügynökakták terítését – a napokban Lázár János vitt bele egy újabb csavart. A Miniszterelnökséget vezető miniszter másodlagos kérdésnek nevezte, hogy kik voltak ügynökök. Ellenben leszögezte: aki az MSZMP tagja volt, 1989-ig arra esküdött fel, hogy megakadályozza a magyarok szabadságát, önrendelkezését. Ez szigorúan formálisan igaz, ám nem kell ahhoz társadalomtudósnak lenni, hogy emlékezzünk: a nyolcszázezer párttag nem homogén tömböt képezett. Sem a belépés motivációját, sem az emberi minőséget tekintve. Ha továbbgondoljuk Lázár kategorikus kijelentését, nem is annyira az egykori besúgóktól – akik szintén sokféle okból és módon jelentettek –, hanem a néhai állampárt tagjaitól kellene megtisztítani a közéletet. Csakhogy ilyen követelés a rendszerváltás pillanataiban sem artikulálódott, a nagy többség világosan látta, nem a mezei párttagok és a pártonkívüliek között húzódik a törésvonal. Az MSZMP reformköreinek szerepe az átalakulásban a rendszerváltás történetének fontos fejezete. – Párttagok is jöhetnek – emlékszem, ezt is skandálta a tömeg 1988 szeptemberében a vízlépcső elleni tömegtüntetésen a szabad választásokat és többpártrendszert követelő rigmusokkal egyetemben, bátorítva a Bajcsy-Zsilinszky út emeleti ablakaiban bámészkodókat.
Egyedül Antall József kötötte ki, hogy kormányának nem lehet tagja volt MSZMP-s, de miniszteri szint alatt már nem érvényesült a szigor. Az egykori nómenklatúra egészen jól feltalálta magát már az MDF-kormány alatt is, azt pedig inkább nem minősíteném, hogy Szilvásy György akkor a Miniszterelnöki Hivatal helyettes államtitkára lehetett. Horn Gyulától igazán nem várhatta senki, hogy korlátozza az egykori MSZMP-tagok szerepvállalását, de az antalli szigort Orbán Viktor sem alkalmazta, alkalmazza. Arra a fiatalabbak aligha emlékeznek, hogy az MDF kezdetben engedte a kettős párttagságot, de jellemzően a többi ellenzéki erő sem tiltotta volt MSZMP-sek belépését. Amikor a Fidesz megszűnt generációs párt lenni, nyilvánvalóan kaput nyitott az egykori párttagok előtt is. Mindezt nem rosszallóan jegyzem meg, csupán arra utalnék, hogy Lázár János – ha komolyan gondolja, amit mondott, és szavaiból tettek is következnek – majd három évtized után törne meg egy konszenzust, kavarná föl az állóvizet. Érdekes, hogy a hét végén Németh Szilárd Fidesz-alelnök – akinek antikommunizmusa éppúgy vitathatatlan, mint Lázár Jánosé – finomított a miniszter kijelentésén, mondván, az állampárt vezetésének megítélését el kell választani a tagságétól. Máig sajnálhatjuk, hogy 1990-ben elmaradt a katarzis, amit a vezető pártállami tisztségviselőknek a közélet első vonalából való eltávolítása és az ügynökkérdés – beleértve a megbízók, tartótisztek leleplezését! – rendezése okozhatott volna.
Ez a hajó elment, amiért felelős az elmúlt 27 év minden kormánya és parlamentje. De azért még most sem késő néhány döntést meghozni. Lázár János odaszúrhat egyet némely miniszter- vagy párttársának, ám a tét nélküli komcsizásnak egyre csökken az árfolyama a politikai tőzsdén. Az egykori párttagság nem dicsőség, de legalább nyilvános adat, miközben a közéletben ma is forgolódhatnak le nem leplezett besúgók, hálózati személyek. Állampárti tagsággal senkit nem lehet zsarolni, ügynökmúlttal igen. Utóbbinak véget vetni egyszer és mindenkorra – ez volna ma a bátor, antikommunista tett.
