Első ránézésre a Möbius-szalagról nem látszik, hogy nincsen két oldala. Első ránézésre az ügynökakták nyilvánosságra hozataláról is az a benyomásunk, hogy feljelentőkről és feljelentettekről, előnyszerzőkről és kárvallottakról szól. De van ott valahol egy sunyi 180 fokos csavar, és kiderül, ez már alig-alig szól az igazságtételről, inkább egyetlen oldalról, az éppen aktuális politikai haszonszerzésről. Ezért kellett volna megcsinálni a lusztrációt időben. Nem késlekedve, nem piti politikai zsarolásokra használva, információkat, neveket csepegtetve. Nincs semmilyen magyarázat arra, hogy sem az Antall-kormánynak, sem az MSZP–SZDSZ-kormányoknak tizenkét, sem a Fidesz-kormányoknak eddigi tíz évük alatt nem sikerült tisztázniuk, ki kinek volt farkasa.
És ezért nem szerencsések az olyan mentegetőző mondatok, miszerint „az ügynökmúlt eltitkolása volt a békés rendszerváltozás egyik ára” (Lázár János), vagy hogy „csak további igazságtalanságot szülne egy ilyen általánosító, összemosó kipellengérezés” (Kutrucz Katalin, 2015. február 25., MN). Nem lőttek sem Prágában, sem Berlinben, sem Krakkóban, amikor az emberek ügynökakták nyilvánosságra hozatala mellett döntöttek. Nálunk miért folyt volna vér egy országos átvilágítás miatt?
Mert lehet tiszta vizet tölteni a piszkos pohárba is. De lesz-e, aki a szájához emeli azt a poharat, amelynek tisztaságáról huszonhét szabad éven át soha senki nem gondoskodott?
