Még ki sem hűltek az íveken az olimpiai pályázatot meghekkelő aláírások, a Momentum máris belengette új témáját, az ügynökkérdést. Tiszta vizet öntenének a piszkos ügyek poharába, vagyis a rendszerváltozás huszonhetedik évében azért a lusztrációért kiáltanak, amit a lengyelek, a csehek, a németek rég megtettek. Nálunk ez nem történt meg, legendák terjengtek az Antall Józsefnél lévő borítékról, amelyben a feddhetetlenségi vizsgálat eredménye lapult, s amelyet Torgyán József (lehet találgatni, miért) nem vett át. Találgatások folytak róla, hogy az Országgyűlés tagjainak tíz vagy annál több százaléka volt-e állampárti ügynök. És láss csudát: Medgyessy Péter pozíciója a leleplezése után szinte csak erősödött, nem szt tiszti múltja miatt bukott, hanem mert az SZDSZ-t korrupcióval vádolta. Szabó István filmrendezőért könnyeket hullatott a szakma, Tar Sándort lenyomták a mélybe, ahonnan jött, Esterházy Mátyásról sorsát át nem vállalva boldog-boldogtalan nyilatkozott, mit kellett volna tennie. Sokszor volt az az érzésünk, hogy most már minden mocskot tudunk az ügynökökről, csak akik működtették őket, azok maradtak homályban.
A Momentum tagjai fiatalabbak a demokráciánknál, s ha már az SZDSZ-hez hasonlították őket, most talán ők lesznek azok, akiknek sikerülhet az, amiért a szabad demokraták évtizedeken át küzdöttek, inkább óvatosan, mint vehemensen, máskülönben aligha fordulhatott volna elő, hogy koalíciós partnerként tíz év alatt egyetlen kormányra kerülésük alkalmával sem verték keresztül a hőn áhított lusztrációt.
Most az ügynökökről és beszervezésükről mágnesszalagon őrzött és titkosított adatállományt tenné hozzáférhetővé a Nemzeti Emlékezet Bizottsága. Hogy e törekvésében számított-e, hogy a Momentum második témájaként az ügynökakták nyilvánosságra hozataláért száll síkra, egyelőre nem tudjuk. A bizottság hosszan tanulmányozta az állambiztonsági szervek 1990 előtti tevékenységét, közel 150 ezer kartont világítottak át.
Ha már a mágnesszalagoknál tartunk, inkább egy Möbius-szalaghoz hasonlít ma már az ügynöklista nyilvánosságra hozatalának egész problematikája. Elindul a ceruzánk a szalag közepén, de mire végigér, a szalag mindkét felén nyomot hagyva visszajut a kiindulóponthoz. Vannak a matematikában ilyen zord tréfák: ceruzánk vonala a bizonyíték, hogy ennek a szalagnak csak egy oldala van.
Első ránézésre a Möbius-szalagról nem látszik, hogy nincsen két oldala. Első ránézésre az ügynökakták nyilvánosságra hozataláról is az a benyomásunk, hogy feljelentőkről és feljelentettekről, előnyszerzőkről és kárvallottakról szól. De van ott valahol egy sunyi 180 fokos csavar, és kiderül, ez már alig-alig szól az igazságtételről, inkább egyetlen oldalról, az éppen aktuális politikai haszonszerzésről. Ezért kellett volna megcsinálni a lusztrációt időben. Nem késlekedve, nem piti politikai zsarolásokra használva, információkat, neveket csepegtetve. Nincs semmilyen magyarázat arra, hogy sem az Antall-kormánynak, sem az MSZP–SZDSZ-kormányoknak tizenkét, sem a Fidesz-kormányoknak eddigi tíz évük alatt nem sikerült tisztázniuk, ki kinek volt farkasa.
És ezért nem szerencsések az olyan mentegetőző mondatok, miszerint „az ügynökmúlt eltitkolása volt a békés rendszerváltozás egyik ára” (Lázár János), vagy hogy „csak további igazságtalanságot szülne egy ilyen általánosító, összemosó kipellengérezés” (Kutrucz Katalin, 2015. február 25., MN). Nem lőttek sem Prágában, sem Berlinben, sem Krakkóban, amikor az emberek ügynökakták nyilvánosságra hozatala mellett döntöttek. Nálunk miért folyt volna vér egy országos átvilágítás miatt?
Mert lehet tiszta vizet tölteni a piszkos pohárba is. De lesz-e, aki a szájához emeli azt a poharat, amelynek tisztaságáról huszonhét szabad éven át soha senki nem gondoskodott?
