Az utóbbi tíz-egynéhány év tapasztalata: közjogi méltóságaink nem szívesen állnak konkrét és kellemetlen kérdések elé. Az újságírókat lehetőleg kerülik, interjúkat csak a legbarátibb média válogatott képviselőinek adnak. Orbán Viktor miniszterelnök ugyan a szabályoknak megfelelően – nem akarok tippeket adni, de majdhogynem furcsa, hogy ezeket még nem változtatták meg – kénytelen rendszeresen bemenni a parlamentbe, de egy perccel sem villog ott többet az azonnali kérdések és az interpellációk alkalmából, mint amennyit muszáj. Kövér László házelnököt viszont jószerével csak a pulpituson látjuk aktívnak, fegyelmezés közben, Áder János államfőt meg akkor, amikor elmondja újévi beszédeit.
Ezért is volt okunk az elmúlt hetek történései nyomán fokozott érdeklődéssel várni a köztársasági elnöki nyílt órát a Trefort gimnáziumban. A második államfői ciklusának kezdeténél tartó Áder első periódusa alkalmából sosem került az aktuálishoz hasonlóan nehéz helyzetbe. A rettenetes Schmitt Pál hűlt helyére ültetett meghatározó Fidesz-politikus éveken át tisztességesen és többé-kevésbé színvonalasan látta el feladatát. Aláíró-automata elődjéhez, önnön pártemberi múltjához, pozíciójának szűkös kereteihez képest többször fordult Alkotmánybírósághoz – hibátlan találati aránnyal –, és még többször küldte vissza megfontolásra a szerinte problematikus jogszabályokat. Orbán Viktor brutális tempóban nyomuló kormánya és pártja adott erre alkalmat bőségesen.
A lex CEU ügyében mindazonáltal alighanem elvétette a lépést. Nyilván hihető, hogy a jogászkodásban mindig alapos államfő stábjával egyetemben nem talált fogást a törvényen, ezért az Alkotmánybíróság nem merült fel mint opció. De pont ennek a körülménynek a tükrében lett üzenetértéke további elképzelhető lépéseinek. Jó választása nem volt. Az alá nem írással – azaz a visszaküldéssel, ami után az ismert-bevált gyakorlat alapján módosítás nélkül szavazták volna meg a lexet másodjára is – éppen úgy olajat öntött volna a tüntetéstűzre, ahogy az aláírással tette. De: jobban és többen kedvelnék, mint így. Ez azonban a jelek szerint nem tartozott a szempontjai közé. Elvszerűség kontra népszerűség, mondta a Trefortban, ám ez csak a történet egyik fele. Szóba jön ugyanis az az olvasat is, hogy a fideszességet tartotta fontosabbnak a lázadók rajongásával szemben.
Ezt támasztja alá az is, ahogyan a gimnazisták előtt megpróbálta meg- és elmagyarázni a politikát. Részben hatásosan. Az történt, hogy ekkor, ha nem is egészében, de nem is kis részben átvette a Fidesz érvrendszerét. A több CEU-val, az egyetem bezárására vonatkozó szándékok bagatellizálásával kapcsolatos hamis mondatok bármely más kormánypárti politikus szájából elhangozhattak volna. El is hangoztak mostanában. Nem sok híja volt, hogy úgy érezzük: fideszes sajtótájékoztató közvetítését nézzük. Volt azért különbség is, és nem vitatható, hogy ez is számít harcias időkben. Vagyis Áder János mondandója nem volt ugyan eredeti, a stílusa ellenben jelentősen különbözött. Hadd menjünk kissé messzire a következtetések levonásában: nagyjából azt láthattuk, milyen lenne egy nem ostobán agresszív és kellemetlenül kíméletlen, hanem egy Áder-arcú Fidesz. Voltaképpen ironikus, hogy egy Fidesz-arcú Áder mutatta ezt be nekünk.
Csakhogy a tartalom mégis fontosabb, mint a forma. Egyfelől. Másfelől az sem kizárt, egyszer még megköszönjük a pártnak, hogy sikerült felébresztenie a fiatalokban az érdeklődést a közélet dilemmái iránt. Ezt jelzi a tüntetések karaktere, ez látszott a trefortosokon is. Ennyi a jó hírünk egyelőre. Mondjuk nem is biztos, hogy ez kevés.
