A Nyugat stresszlabdája

Felértékelődik a közös ellenség, a nyugati világot atomkísérletekkel fenyegető Kim Dzsongun szerepe.

Kim Dzsongun, ez a pufók arcú diktátor paradox módon még a világbéke hírnöke is lehet. Pedig atomháborúval fenyegetőzik, rakétákkal végeztet ki embereket, bérgyilkosokkal vadássza le testvérét – ilyen egy tökéletes ellenség(kép), aki elődeinél is jobban alakítja a rá szabott szerepet. Észak-Koreát, vagyis a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot 1948-ban alapította nagyapja, Kim Ir Szen, s bár az ország súlytalan szereplő, azóta is a nyugati világ stresszlabdájaként szolgál. A nemzetközi gazdaságtól elszigetelten működik, egyetlen szövetségeseként Kínát szokták említeni, ám az ázsiai nagyhatalomra nincs számottevő befolyása. Földrajzilag is messze van ahhoz, hogy – atomfegyverei ellenére – közvetlen fenyegetést jelentsen. Vagyis a nyugati országok politikusai szinte kockázat nélkül szólhatnak be Phenjannak. Dél-koreai hivatalos látogatásán Szijjártó Péter külügyminiszter is Kim Dzsongun alázásával szerzett piros pontot vendéglátóinál.

A legtöbbet azonban az Egyesült Államok vezetői köszönhetik a Kim dinasztiának. Most épp Donald Trumpnak jött kapóra a közös ellenség. A kampányidőszakban meg sem említette Észak-Koreát, míg mostanra az Egyesült Államok külpolitikai agendájának élére került. Az amerikai elnöknek bizonyára kezdenie kellett valamit a fősodrú sajtó ellene indított, példátlan hadjáratával. Az utóbbi hetekben azonban a választópolgárok inkább Észak-Korea miatt izgulnak. Hiba lenne alábecsülni Trump Phenjan ellen indított kommunikációs hadjáratának kockázatát. Most okkal érezhetjük úgy, hogy a helyzet közelebb áll a robbanáshoz. Egyrészt épp Trump személye miatt aggódhatunk. Az elnök látszólag komolyan gondolja, hogy együttműködésre bírja a renitens diktátort. Az Egyesült Államok az atomprogram leállítását követeli Észak-Koreától, ami valóban nagy teljesítmény lenne a kevéssé a diplomáciai érzékéről híres Trumptól, s jelentős lépés egy biztonságosabb világ felé. Kérdés, hogy ennek érdekében meddig hajlandó elmenni, s komolyan gondolja-e, vagy csak kommunikációs trükk a katonai fellépés emlegetése.

De aggodalomra adnak okot a nemzetközi kapcsolatokban elindult új folyamatok is. Egyre csökken a politikai döntéshozatal átláthatósága, illetve újraindulni látszik a nukleáris fegyverkezés. Előbbi jelenség miatt nehéz megítélni az észak-koreai eseményeket. A nyugati demokrácia hitelességén csorbított Trump legutóbbi blöffje, amikor az egész világgal elhitette, hogy hadihajók indultak a Koreai-félszigethez. Phenjan azonnal atomháborút vizionált, majd tíz nap után kiderült, a hajóraj épp a másik irányba tart. Ha a nyugati világ vezetője ilyen gátlástalanul téveszti meg a közvéleményt, mit várjunk el a térségben szintén érdekelt Oroszországtól vagy Kínától? Pedig jó lenne többet tudni az Észak-Koreának adott morális vagy egyéb támogatásokról, miként a napokban megjelent, orosz és kínai csapatmozgósításokról szóló hírekről is. A Kim dinasztia túlélése ugyanis Kína érdeke, ezért előfordulhat, hogy egy ponton Trump Pekinggel találja magát szemben. Az amerikai elnök csak addig számíthat Kína támogatására, ameddig Észak-Korea megfenyítése a cél. Peking érdeke, hogy béke legyen a térségben, arra pedig egy stabil Észak-Korea a garancia. Ezért ha beigazolódik Phenjan félelme, és Trump a Kim dinasztia eltávolítására tesz kísérletet, azt Kína nem nézheti majd ölbe tett kézzel. Egy ilyen konfliktus pedig a térségre, de akár az egész világra nézve is végzetes következményekkel járna.

Aggasztó, hogy eközben újra pörög a fegyverkezési verseny. Az amerikai védelmi minisztérium felülvizsgálja a nukleáris fegyverek bevethetőségének politikáját, de az orosz elnök, Vlagyimir Putyin sem ül majd ölbe tett kézzel. Ebben a geopolitikai helyzetben tehát felértékelődik a közös ellenség, a nyugati világot atomkísérletekkel fenyegető, saját népét brutálisan elnyomó Kim Dzsongun szerepe. Csak remélhetjük, hogy nem egy háború figurája lesz a nagyhatalmak sakkjátszmájában.