Theresa May brit konzervatív kormányfő nem szereti a túl sok kockázatot. Hideg, számító és szürke cégvezérként érkezett a politikába, aki érzelmek nélkül viszi végig akaratát a rendszeren. Olyannyira szürke, hogy a David Cameron visszavonulása utáni, intrikákkal tűzdelt kormányfőkeresés idején – látványosan kívül maradva a csörtékre összpontosuló reflektorfényből – kifejezetten jellegtelen ruhában jelentette be programját. Viszont már akkor is feltűnt egyedi, leginkább nemet jelző fejmozdulata, amellyel a mondatainak végére kerülő pontot jelezte. De hogy jobban megértsük keddi húzását, a júniusi előre hozott választás kiírását, körül kell nézni, hova is csöppent az egykori belügyminiszter, mit kell mindenképpen megnyernie a folytatásért, és mit tud még elkönyvelni járulékos veszteségként a brexit útvesztőkkel teli sűrű rengetegében.
Theresa May legitimációs gondokkal küzd, ugyanis őt aztán senki nem választotta meg, egyszerűen az történt, hogy a sok jobb-rosszabb önjelölt eleste után ő maradt talpon legtovább a tavaly júliusi hőségben, hogy a visszavonulását bejelentő David Cameron utáni feneketlen űrt betöltse. Örökölt tőle egy 17 fős alsóházi többséget, ami a 650 fős parlamentben igazán karcsú. Ráadásul a konzervatívok belső ellenzéke folyamatosan huhogja, hogy nem kellene olyan komolyan venni a brexitet. Talán az sem elhanyagolható, hogy a konzervatív eurofilek, Brüsszel-barátok frakciójának élére a nemrég a sorból kidőlt veterán Ken Klarke után két nő lépett, ellenük most aztán mindentől függetlenül meg kell vívnia harcát Maynek. Klarke egyébiránt csak annyit hagyott hátra a kemény kötésű párosnak, hogy a csata csak most kezdődött el. És tényleg vannak hetek, amikor a kormányfő számára is úgy tűnhet, hogy a baloldal sokkal inkább benne lenne egy tiszta, világos szerződésben Brüsszellel, mint az állandóan kötekedő párttársai.
Újabb nő a sorban Nicola Sturgeon skót miniszterelnök, akinek ugyan megtiltotta, hogy népszavazást írjon ki a függetlenedésről, de nem lehet felőle biztos, hogy az unió mellett szavazó skótok vezetője nem lép valami nagyon váratlant 2019 tavaszáig, a brexit folyamatának ma ismert végéig. Itt csak arra számíthat a kormányfő, hogy a Skót Nemzeti Párt adott esetben meg is gyengülhet a választásokon, és halkabb lesz a hangja a skótoknak fenntartott londoni képviselői helyeken. A fejfájásnak ezzel nincs vége, egy szigettel arrébb, Észak-Írországban pillanatnyilag nincs kormány, ott patthelyzethez vezetett az előre hozott helyi választás. Összefoglalva Maynek a maga és az ország unión kívüli sikeres indulásához nagyon határozottan kell kezelnie mind az ellenzéket, mind pedig a brexit fellazításában érdekelt, a status quo megtartásáért minden erejükkel küzdő belső ellenzékét. És örülhet, ha bónuszként majd nem lázad az unióból való kiválás ellen Edinburgh és Belfast.
Biztosabb lehet a dolgában May a rettenetesen megosztott, széteső Munkáspártot és a feljövőben lévő, de még mindig aprócska liberálisokat illetően. Jeremy Corbyn radikális baloldali pártvezető biztos nem jegyzi fel naplójába a keddi napot, mert az lehet, hogy bukásának kezdetét jelenti. Pár nappal May bejelentése előtt jött ki ugyanis a friss felmérés arról, hogy mintegy húsz százalékkal vezetnek a konzervatívok a szocialisták előtt. May így akár százötven fős konzervatív többséget is összekovácsolhat, az előre hozott választás ilyen értelemben telitalálat, és talán vissza nem térő alkalom.
May azt is felismerte, hogy 50. cikkely ide vagy oda, mégiscsak a nagyok diktálnak a világpolitikában, a kőkemény brexittárgyaló brüsszeli elitcsapat, a Barnier-team meg addig is felveszi az ül, nem mozog pozíciót. A választás miatt jó, ha júliusban indulhatnak az egyeztetések, 2019-re garantáltan nem lesz kész a válóper. A brexit tényleg brexit, csak a nagyok kottája szerint.
