Nem tudni, hogy a vasárnapi többezres CEU-párti tömeg meghátrálásra készteti-e a kormányt – de leginkább azért, mert nem tudni, mit akar a kormány egyáltalán a CEU-tól. Persze az utóbbi állítás csak akkor igaz, ha szűkebben a Közép-európai Egyetem jövőjére vonatkoztatjuk: arra, hogy van-e valódi szándék a beszántásra, sóval behintésre (a mai parlamenti szavazáson talán kiderül). Mert azt közben nagyon is lehet tudni, hogy a fideszes gépezet miért úgy hozta játékba a CEU-kártyát, ahogy. Hogy miért volt meg előbb az ítélet, mint a tárgyalás; hogy miért hangoztatja a miniszterelnökig bezárólag minden rendű s rangú kormánypolitikus, hogy a Budapesten működő felsőoktatási intézmény csalt, igenis csalt, méghozzá olyan jogszabályok alapján, amelyeket csak most kíván meghozni a kabinet. Megvan erre az egzakt magyarázat, akár számszerűsíthető is: kétmillió.
Nagyjából ennyi biztos – mondhatni atombiztos – szavazója van ugyanis a Fidesznek, akik minden körülmények között rájuk adnák a voksukat egy „most vasárnapi” választáson. Csakhogy a párt vezetőinek szeme előtt nem a mostani vasárnap lebeg, hanem 2018, valamint az a Kovács László-i intelem, hogy nem közvélemény-kutatásokat kell nyerni, hanem választásokat. Ahhoz pedig ennek a kétmilliónak ott kell lennie az urnáknál a megfelelő időben. Bármi történjék is tehát a kormány háza táján, bárhogyan vigyék is a szót az erre hivatottak, azt kizárólag ezen a szűrőn keresztül érdemes szemlélnünk: minden, ami történik, ennek a kétmilliónak a tűzbe-lázba hozásáért történik. Hiszen, ha nem tudnánk, dübörög a kampány – persze dübörög az már 2014 óta.
Ez magyarázza azt is, ami a CEU körül zajlik. Most az a kétmillió választó, akiknek a jelentős része soha az életben nem foglalkozott ilyen kérdésekkel, hirtelen szembesült azzal, hogy Soros György – mondhatni titokban – egyetemet működtet Budapesten. Égbekiáltó botrány. Még szerencse, hogy éber vezetőink ezt huszonvalahány év után kiszúrták, és felvették a kesztyűt (más kérdés, hogy nem aránytévesztés-e rögtön Németh Szilárddal lőni egyetemi professzorokra, még akkor is, ha közismerten szélsőliberális Soros-bérencekről van szó). A szükséges harci hangulat tehát adott, és innentől az sem különösebben érdekes, kénytelen lesz-e végül engedni a kormány a nemzetközi nyomásnak. Hiszen ha így lesz, abból is csak az derül ki, hogy lám, nemzetközi nyomás alatt állunk, és hogy ennek a Sorosnak a keze mindenhová elér.
Így hát – visszatérve a kiinduló felvetéshez – a Fidesznek egyáltalán nem fog problémát jelenteni pár ezer CEU-párti tüntető (legyen az a „pár” öt vagy akár tizenöt). Ahogy nem jelentett problémát mondjuk a német megszállás áldozatainak emlékműve körüli purparlé sem a 2014-es kampányidőszakban. A Szabadság téri emlékmű felállítására vonatkozó kormánydöntést – a szoborcsoport által felvetett esztétikai és történelmi dilemmák, no meg az azt körüllengő szokásos mutyigyanú következtében – még a jobboldali értelmiség egy része is értetlenül fogadta, akárcsak most a CEU megrendszabályozásának ötletét. De persze az a felhajtás sem a kényes gyomrú entellektüeleknek szólt, hanem annak a kétmillió szavazónak, akik elégedett rémülettel konstatálták, hogy a volt SZDSZ-es holdudvar ismét előbújik a fényre, és egységfrontba tömörül.
Akkor se számított a kínos nemzetközi visszhang, se a lenullázott holokauszt-emlékév. Ahogy most se számít, hány lelkes fiatal vonul utcára a CEU mellett, ha az első sorokban ott tolong a fél liberális értelmiség. Akiknek sok mindent lehet a fejére olvasni, ám arról speciel nem ők tehetnek, hogy a kormány egy nemzetközileg elismert intézménynek is hajlandó nekimenni néhány jól sikerült vágókép kedvéért. De legalább addig is mindenki a Soros-egyetemről beszél, és nem a magyar felsőoktatás siralmas helyzetéről. Ami épp a CEU-éval összevetve válik igazán kézzelfoghatóvá, ahogy az égnek emelt mobilok fényétől is érzékelhetőbbé lesz a sötétség.
