Pusztába kiáltott szó? Áder János a parlament ünnepi kulisszái között kongatta meg hétfőn a vészharangot: a magyar közbeszéd színvonala az utóbbi időben drámai mértékben romlott, amiért a „politikai számosság okán” a kormánypártoké a nagyobb felelősség. Elítélte a nemzeti ünnepek megzavarását, illetve a politikusok családjának, gyermekeinek nemtelen támadását. – Ha így megy tovább, mindent lerombolunk abból, amit 1990 óta közösen felépítettünk – hangzott az elnöki figyelmeztetés.
Senki nem fog vitázni az elhangzottakkal, ám félő, hogy épp a címzettek nem szállnak magukba a dorgálás hatására. Ha az elmúlt napok eseményeit felidézzük, egyszerre érezhetjük jogosnak és hiábavalónak Áder János megszólalását. Félreértés ne essék, a politika világának megvannak a maga törvényei, a kemény odamondogatás, a személyeskedés sem a magyar hagyományoktól, sem a nyugati demokráciák gyakorlatától nem idegen. Kevés megnyilvánulás tréfásabb, mint amikor a szemben álló felek a hatalom megszerzésének, megtartásának szándékát róják fel egymásnak. Áder János – aki a pártharcok első vonalából érkezve igazán jól ismeri a kíméletlen politikai érdekérvényesítés világát – aligha magát a hatalomért folytatott küzdelmet kifogásolja egy évvel a választás előtt. Ám azt érzékeli, hogy a közélet olyan negatív spirálba került, az indulatok felkorbácsolása olyan intenzívvé vált, ami már kikezdi a politikai közösség alapjait. Nem hiszem, hogy el kell fogadnunk a demokrácia normális jelenségeként, hogy a Fidesz nyilvános konzultációs fórumáról agresszívan kitessékelnek egy újságírót; hogy a kormányellenes tüntetéseken rendőröket gyaláznak; hogy a kormánypárti újságíró, a Fidesz alapítója brutális szavakkal fizikai erőszakra buzdít; hogy a Jobbik képviselője trágárkodva erőszakkal fenyeget.
Ahogy arra Áder János is utalt, a folyamat nem mostanában kezdődött. A 90-es évek belpolitikai csatározásait is sokan durvának érezték már, de szintet (lefele) a 2002-es kampányban ugrott a közélet, amikor a Fidesz tartós berendezkedésének lehetőségétől megrettent balliberális oldal a gyűlöletkampány örvényébe taszította az országot. Erre rátettek még egy nagy lapáttal a 2004-es népszavazás idején, majd 2006 őszén, amikor a hatalom nyers erőszakot alkalmazott a tiltakozókkal szemben. A werberi, gyurcsányi módszerek hatásossága a Fideszt is átformálta, e folyamat újabb és újabb stációival szembesülhetünk.
A kudarcaitól frusztrált, hét éve új, vonzó mondanivalót megfogalmazni képtelen balliberálisok agressziója rokon az egykor a tévészékházat megrohanókéval: a tehetetlen düh, a felháborodás szüli. A durvulás fő felelőse azonban a kormányoldal, ahogy arra a köztársasági elnök is célzott. A fideszes agressziót nem az érzelmek, hanem a hideg számítás vezérli. Amikor a miniszterelnök csicskázza riválisát, barátja pedig a sajtóban válogatott szitkokkal illeti a Fidesz aktuális ellenfelét; amikor a „hazaáruló” jelző használata a napi rutin részévé válik; amikor a kormánypárti bulvármédia rááll a családtagokra; vagy amikor a kormánypárt alelnöke leügynöközi az inzultált ellenzéki újságírót – az mind-mind világos üzenetet közvetít felülről. Aki nincs velük, ellenség, vele szemben bármilyen eszköz megengedett. Ami viszont fent a gyűlölet imitációja – dehogyis akar Bayer Zsolt szétverni bárkit is –, lent, a „hasznos idióták” világában valódi indulattá válik. És így lassan a fizikai erőszak elutasításának konszenzusa is szétporlad, miközben a leggátlástalanabb uszító is kész azonnal felvenni a mártírpózt, ha valaki felül a provokációjának.
Hogy mindennek mi a célja? Nem egy bonyolult feladvány: a figyelem elterelése, az ellenfél heccelése, a hívek egyben tartása, a többiek megfélemlítése vagy apátiába taszítása. Amíg ez a politika sikerrel kecsegtet, mert hat a háborús retorika, amíg sokan hajlandók részt venni ebben a játékban, miért is hallgatna Orbán Viktor Áder János szavára?
