Ez a rendszer magától értetődően vezet a minden korábbinál totálisabb abszurdhoz. Például ehhez a bravúros Orbán Viktor-i gondolatmenethez: „Magyarországon a legmagasabb a támogatottsága az európai uniós tagságnak. Ezt olyan eredménynek gondolom, amiben benne van a magyar kormány munkája is.” Majd addig a megállapításig, hogy a legfrissebb nemzeti konzultáció nem Európa-ellenes, az unió megreformálása neki a célja.
Az, hogy Vona és Kósa mást mondanak, egy dolog. De amikor az Európai Néppárt és a Fidesz, illetve az Európai Bizottság és a magyar kormány is abszolút másként interpretál valamit, az miért nem ébreszt fel senkit? Az ilyesfajta kommunikáció kötéltánc, gondolja a szemlélő, hogyhogy mégsem esnek le az artisták soha?
Alighanem úgy, hogy ami elsőre a kreált valóságok gyengéjének látszik, az akár az erősségük is lehet. Tudniillik Orbán Viktor világa a személyébe és a művébe vetett hit nélkül nem értelmezhető. A hit tisztelettel, csodálattal jár, irdatlan nagy erőknek kellene megmozdulniuk, rettentő fordulatoknak történniük, hogy repedezzen a burok. A tábornok és katonái ebben a képletben bármit és bárhogyan mondhatnak, minthogy nem új szavazókért, hanem a régiek harci szellemének fenntartásáért harcolnak. Akiket eddig nem zavart a csatazaj, azokat később sem fogja. Ellenkezőleg. Akik eddig hinni tudtak – az utóbbi idők fejleményei közben és után is –, azoknak innen már nehéz lenne eldobni a hitüket. Legalábbis úgy, hogy utána ne éreznék szégyenletesnek, hogy átverték, semmibe nézték őket. Bár: a szavazófülkékben úgyis magányosak leszünk mindannyian.
