A hosszú hétvége és a május 1-jei ellenzéki megmozdulások kissé elvonták a figyelmet az előző napok legfontosabb jelenségcsoportjáról. Még szerencse, hogy a keddi parlamenti ülésen újra lehetett melegíteni a témát. Minden oldalról. Ez nagyon is érdekes. Hogy miért tarthatja a jobbikos Vona Gábor és a fideszes Kósa Lajos egyformán fontosnak, hogy ugyanarról mondja el a magáét, és hogy mondandóik hogyan különbözhetnek ennyire.
Sokszor esett már szó ezeken a hasábokon is arról, hogy a tények egyáltalán nem makacs, inkább ezerféle módon magyarázható dolgok. Illetve arról is, hogy túl vagyunk az alternatív tények – magyarán: a nettó hazugságok – keltette zűrzavaron, mert immár komplett alternatív valóságok épülnek és versenyeznek egymással. Jó ideje az a kérdés, hogy megteremthető és fenntartható-e ezeknek a világoknak az integritása. Nem biztos, hogy olyan egyszerű az ilyesmi, amikor a porondon semminek sem muszáj, sőt talán nem is szabad annak látszania, ami lenni szeretne. Vagyis a cél az, hogy ehelyett minden az legyen, aminek nevezik, függetlenül tényleges tulajdonságaitól. Csak ezáltal lehet sikeres a politika, amely a kreált valóságokra teszi fel az összes téteket.
Mindebből egyenesen következik, hogy ebben a politikai térben az értelmezések, az olvasatok, a magyarázatok egyre jobban távolodnak egymástól. Vona Gábor azt mondja a parlamentben: Orbán Viktor kiütéses vereséget szenvedett Brüsszelben, és az Európai Néppárt közleményét olvasva nyilvánvaló, hogy a magyar miniszterelnököt sarokba térdepeltették. Kósa Lajos így fogalmaz ugyanott: a kormányfő sikeresen védte meg az országot az Európai Parlamentben, és nemcsak az a támadás vallott kudarcot, az a másik kísérlet sem jött össze, hogy megosszák az Európai Néppártot.
A politika verseny, képviselői nem gondolkodhatnak, főként nem beszélhetnek egyformán. A feladat: meggyőzni az embereket arról, hogy az én igazságom igazságabb, mint azé a másiké. A hazugságomról nem is beszélve – az igazság csak igazán. Az ismétléses módszer következetes alkalmazása nélkül ez nem megy. Soros, Soros, Soros. Brüsszel, Brüsszel, Brüsszel. Simicska, Simicska, Simicska. Megvédjük, megvédjük, megvédjük. Minél nagyobb a zaj, annál kevésbé kíváncsiak az emberek a tartalomra. Avagy a tartalom hiányára.
Ez a rendszer magától értetődően vezet a minden korábbinál totálisabb abszurdhoz. Például ehhez a bravúros Orbán Viktor-i gondolatmenethez: „Magyarországon a legmagasabb a támogatottsága az európai uniós tagságnak. Ezt olyan eredménynek gondolom, amiben benne van a magyar kormány munkája is.” Majd addig a megállapításig, hogy a legfrissebb nemzeti konzultáció nem Európa-ellenes, az unió megreformálása neki a célja.
Az, hogy Vona és Kósa mást mondanak, egy dolog. De amikor az Európai Néppárt és a Fidesz, illetve az Európai Bizottság és a magyar kormány is abszolút másként interpretál valamit, az miért nem ébreszt fel senkit? Az ilyesfajta kommunikáció kötéltánc, gondolja a szemlélő, hogyhogy mégsem esnek le az artisták soha?
Alighanem úgy, hogy ami elsőre a kreált valóságok gyengéjének látszik, az akár az erősségük is lehet. Tudniillik Orbán Viktor világa a személyébe és a művébe vetett hit nélkül nem értelmezhető. A hit tisztelettel, csodálattal jár, irdatlan nagy erőknek kellene megmozdulniuk, rettentő fordulatoknak történniük, hogy repedezzen a burok. A tábornok és katonái ebben a képletben bármit és bárhogyan mondhatnak, minthogy nem új szavazókért, hanem a régiek harci szellemének fenntartásáért harcolnak. Akiket eddig nem zavart a csatazaj, azokat később sem fogja. Ellenkezőleg. Akik eddig hinni tudtak – az utóbbi idők fejleményei közben és után is –, azoknak innen már nehéz lenne eldobni a hitüket. Legalábbis úgy, hogy utána ne éreznék szégyenletesnek, hogy átverték, semmibe nézték őket. Bár: a szavazófülkékben úgyis magányosak leszünk mindannyian.
