Továbbra is egymást érik a legújabb médiaháború csatáiként, csörtéiként is értékelhető kisebb-nagyobb botrányok, csak immáron heti rendszerességgel inzultálja, zaklatja, sőt időnként már bántalmazza is a politika azokat az újságírókat, akikre ellenségként tekint. És sajnos egyre aggasztóbb az a trend, ami a demokrácia beköszöntével, a rendszerváltás óta végigkíséri a sajtót. Ha csak az elmúlt 15 évet nézzük, a Magyar Nemzetnél (és a lapunkéval azonos tulajdonosi körbe tartozó társainknál) talán senki nem ismerheti jobban, milyen az, ha választott jobboldali vagy balliberális politikusok, és az általuk erre kényszerített közintézmények információs blokádot emelnek az újságírók előtt, miközben sértegetik és meg is alázzák őket. A legújabb fejlemény, hogy túlmozgásos bürokraták parancsra és a saját szakmai előmenetelük elősegítése érdekében azt is kevésnek érzik, hogy nem engedik kérdezni őket a sajtótájékoztatókon. Előfordult, hogy kidobják, vagy mondvacsinált indokokkal be sem engedik őket nyilvános rendezvényre. Az arrogáns kormánypárti, fideszes magatartás ráadásul már az ellenzéki MSZP-ben is újraéledt – hatalomban ugyancsak hajlamos volt rá. A szocialisták most bejelentették, hogy politikusaik a nekik nem tetsző sajtónak nem nyilatkoznak.
Az elfogadhatatlan eseteknek ráadásul többszörösen káros a hatásuk. Mert még kiváltanak ugyan felháborodást, azonban elkerülhetetlennek tűnik, hogy ha ez a folyamat folytatódik és erősödik, ha elég sokszor ismétlődnek meg a demokrácia lényegét érintő vérlázító események, akkor az ingerküszöb még ennél is magasabbra emelkedik, és a közvélemény felháborodása előbb undorrá, végül fásult közönnyé lényegülhet át. Ekkor pedig mindenki hozzászokik, hogy a nyilvánosságot a politika átlépheti, s lényeges kérdésekre adott válaszok helyett csak arról hajlandó tájékoztatást adni, amit ő vél fontosnak közölni. Márpedig ha a politika ilyen iramban folytatja a züllést és a züllesztést, akkor finoman szólva is kérdéses, hogy meg tud-e állni, ha lehet, még a szakadék előtt. Számonkérhető tájékoztatás hiányában lábra kaphatnak az ellenőrizetlen rémhírek. S ahogy az ingerküszöb emelkedik, úgy lépünk át korábban átléphetetlennek hitt határokat, úgy lesznek semmivé egykor örök érvényűnek gondolt normák, értékek. Ha így megy tovább, akkor a közbizalom kibírhatatlanul súlyos csapást szenvedhet el.
Ezért itt és most szögezzük le, ez tarthatatlan. A politikának szóba kell állnia a sajtóval. Bármelyik pártról, oldalról, bármelyik világnézetről, illetőleg bármelyik orgánumról legyen is szó. Nem lehet elégszer elmondani, hogy a média bojkottálásával nem az adott újságot, hírportált, tévét vagy rádiót bántják csupán, még ha nagyvonalúan túllépünk azon a kérdésen, miszerint egy demokráciában eleve mennyire megengedhető, hogy a politika ártani akarjon bizonyos szerkesztőségeknek. A legkevésbé sem. Az újságírók lehetetlen helyzetbe hozásával a fogyasztókat, az állampolgárokat, az adófizetőket, a választópolgárokat – konkrétan: önt, kedves olvasó – veszik semmibe, nézik levegőnek, amikor a média egy részétől megtagadják a tisztességes, elvárható mennyiségű és minőségű tájékoztatást. Ez történik akkor is, amikor egész műhelyeket fojtanak meg, záratnak be, de akkor is, amikor ki kell perelni tőlük a válaszokat, amikor fotókat töröltetnek, csuklókat csavarnak ki, esetleg karhatalommal fenyegetőznek.
Elcsépelt közhely, hogy a média a negyedik hatalmi ág. A szerepe azonban túlhangsúlyozás nélkül is elengedhetetlen. Tudomásul kell venni, hogy színes és gazdag nyilvánosság, a társadalom szempontjait sokoldalúan bemutató sajtó hiányában képtelenség jó döntést hozni.
