Gyermekvállalást ösztönző, új intézkedéseket jelentett be Orbán Viktor miniszterelnök a Családok Budapesti Világtalálkozóján. Az okok mindenki számára nyilvánvalóak: 1980 óta változó ütemben ugyan, de rendületlenül fogy a magyar népesség. A halálozások éves száma csökkent ugyan, de nem olyan ütemben, ahogy a megszületett gyermekeké. Egyértelműen fontos cél, hogy ezt a negatív trendet megfordítsa az ország.
A trend persze nemcsak Magyarországon, de az egész nyugati világban egyértelmű, okai pedig számosak. Mindenki tisztában van vele, hogy a demográfiai helyzet tarthatatlan, bár – hasonlóképp a klímaváltozáshoz – hajlamosak vagyunk a felelősséget eltolva a jövőnek delegálni a problémát. A miniszterelnök a korszellemnek megfelelően a migrációs problémával állítja párba a hazai népszaporulatot, nem minden alap nélkül – még ha a különböző megoldási modellek nem is zárják ki egymást kölcsönösen, a játszma pedig nem feltétlenül zéró összegű. Az mindenesetre biztos, hogy az egész Európában érzékelhető problémára nem lehet egyetlen válaszként a bevándorlás támogatásával előállni.
A kormány eddigi, illetve most bejelentett intézkedéseivel (családi adókedvezmény, csok) minél több gyermek vállalására ösztönöz, és a KSH adatai szerint tavaly már meglátszottak az eredményei ennek a politikának: 2016-ban 93,1 ezer gyerek született, ami 2009 óta a legmagasabb szám. Kérdés azonban, hogy a 2030-ra deklarált cél eléréséhez, avagy a természetes szaporodás mérlegének pozitív irányba billentéséhez elég-e ennyi. Nem arról van szó, hogy a bevezetett, bejelentett kedvezmények ne jelentenének így is segítséget sokaknak. Viszont elsősorban azokat ösztönzik további gyermekvállalásra, akiknek már van legalább egy gyerekük. Ez pedig nem biztos, hogy megoldja a valódi problémát. A legtöbb fiatal számára ugyanis nem az a kérdés, hogy hány gyereket vállaljon, hanem hogy egyáltalán vállaljon-e, és ha igen, mikor.
Nemrég egy cikk kapcsán beszélgettünk Skrabski Fruzsinával, a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom elnökével. Arról beszélt, hogy a gyermekvállalás nem csupán gazdasági döntés kérdése, hanem divat dolga is. Manapság a fiatalabb generációk számára nem az élet természetes velejárója a gyermekvállalás, a legtöbbeknek nem ez az elsődlegesen kitűzött cél. Minden kitolódik: tovább járunk egyetemre, tovább tart, amíg elhelyezkedünk, amíg stabil párkapcsolatot építünk, aztán megházasodunk. A gyermekvállalás nem prioritás; nem olyan egyszerű dolog, ami csak úgy megtörténik, hanem olyan félelmetesnek tűnő döntés, amihez sokan csak a harmincas éveikben jutnak el. Ennek a változásnak sok oka van, amelyeket könyvtárpolcnyi kötetekben szokás elemezni. Olyan alapvető társadalmi átalakulások végeredménye, amelyeket nehéz és nem is kívánatos akár csak részben is visszafordítani.
A feladat tehát adott: nemcsak azokat kell megcélozni, akik már gyermekvállalásra adták a fejüket, és nemcsak gazdaságilag, hanem kulturálisan kell ismét vonzóvá, ha úgy tetszik, trendivé tenni a gyermekvállalást – és nemcsak a nőknek, hanem a férfiaknak is. Ez nem fog úgy menni, hogy pártpotentát férfiak főleg nyugdíjas közönség előtt dörgedelmes beszédekben értekeznek a szaporodás nemzetstratégiai fontosságáról, mert ez inkább elveszi a kedvét mindenkinek. Arra kell helyezni a hangsúlyt, hogy vélt és valós nehézségei mellett miért éri meg gyereket vállalni: nem elsősorban az ország érdekében, hanem a saját örömünkre. És közben el kell gondolkozni azon is, hogy mivel lehetne hazacsábítani azt a több százezer magyar fiatalt, akik az itthoni helyzetet reménytelennek ítélve külföldön keresik boldogulásukat. Vagy azon, hogy az oktatás és az egészségügy láthatóan mostoha, de letagadott helyzete nem játszik-e szerepet mind az elvándorlásban, mind a gyermekvállalási kedv lanyhaságában. Ezek a kérdések azonban, ha lehet, még messzebbre vezetnek.
