Aki nincs velem, az ellenem van, aki nem gyűjt velem, az szétszór. Máté 12,30
Furcsán néztem volna arra, aki úgy öt évvel ezelőtt azt mondja: eljön az idő, amikor a Fidesz véleményvezérei, kommentelői gyalázzák a pápát, akit a balliberális Gyurcsány-párt vesz a védelmébe. A napokban ez történt. Miután nem egyszeri esetről van szó, s a kormányzó erők és híveik gyakran, olykor melldöngetve hivatkoznak a kereszténységre, Európa és a magyar államiság keresztény gyökereire, érdemes alaposan megvizsgálni a kérdést. Előrebocsátva, hogy nem vagyok teológus, és magamba nézve, gyarlóságaimmal számot vetve abban is bizonytalan vagyok, hogy hitelesen szólhatok arról, milyen is a jézusi tanítással összhangban lévő politikai cselekvés itt és most.
Annyit a fent vázolt tökéletlenségemmel is meg tudok állapítani, hogy mi az, ami bizonyosan nem méltó arra, hogy keresztény politikának nevezzük. Az alaptörvényben rögzíteni a történelmi tényt, a Szent István-i állam keresztény jellegét jó szándékkal nem kifogásolható gesztus, egyfajta elégtétel a múlt század istentagadó és embertelen kurzusai után. Segíteni a világ üldözött keresztény közösségeit üdvözlendő cselekedet. A kontroll nélküli bevándorlással szembeni fellépés, a határok, így az adott ország vezetőire bízott közösség védelme sem ellentétes a tanítással. Ám a gyakorlati végrehajtás és az azt kísérő propaganda nálunk már bizonyosan nem Jézust követte, követi, hiszen a valódi kormányzati üzenet ez esetben a kereszténység antitézise: Nincs irgalom! Az, hogy a határvédelem fontosságának hangsúlyozása – ha tetszik, Orbán Viktor nyomán – mára az uniós politika fő szólama lett, éppen azt bizonyítja, hogy bármily nehéz, mégis lehetséges összehangolni az emberséget a pragmatikus politikai cselekvéssel.
Aki a menekültügyben elfoglalt álláspontja miatt liberális marhának nevezi a katolikus egyházfőt, az nem egy e világi tekintélyt sért meg (ehhez ma már nem kell bátorság, elég itt a politikai cinizmus egyik tanítómestere, Sztálin kérdésére utalni: Hány hadosztálya van a Vatikánnak?). Hanem a befogadásról szóló jézusi gondolatot teszi zárójelbe, relativizálja, tagadja meg, s várja el ugyanezt attól az embertől, aki tiszténél fogva az utolsó ezen a földön, aki megteheti. Nem tudok másra gondolni: a kormány sok támogatója egyszerűen pogány indulatból esik neki a pápának vagy szidalmazza a menekültek iránti emberséges bánásmódra figyelmeztető magyar egyházi vezetőket, mert úgy érzik, mást képviselnek, mint a magyar miniszterelnök. Így nyer utólag új értelmet Kósa Lajos kijelentése 2006-ból, miután a jelenlegi miniszterelnök Habony Árpáddal kéz a kézben csúnya választási vereségbe vezette a magyar jobboldalt: Orbán Viktor alkalmasabb táltosnak, mint operatív vezetőnek.
Mielőtt azonban bárki arra gondolna, hogy akkor a kormány hazai és külföldi ellenfelei az igazi keresztények, ki kell ábrándítanom mindenkit. Lehet, hogy a mostani kormányzat nagyvonalú támogatással igyekszik lekenyerezni az egyházakat, elhallgattatni a keresztényi lelkiismeretet – árulkodó a pápa korrupcióellenes kiállásának hazai visszhangtalansága, lásd még: Ne lopj! –, ám a 2010 előtti országlás meg kifejezetten sértette a hívőket. Így a balliberálisok új keletű szimpátiája a pápa, a kereszténység és Jézus Krisztus iránt hiteltelen, és jó esetben a Szentírás felületes ismeretén alapul. Annak idején Angela Merkelt is ugyanaz vezérelte a menekültek ügyében, mint Orbán Viktort: a közhangulat, a rövid távú politikai megfontolás. A kancellár a befogadóbb, az egyházak szavára inkább hallgató német társadalmat követve idejekorán elvett egy témát a szociáldemokratáktól, majd amikor fordult a széljárás, ő is vele fordult.
Az e világi hatalmi küzdelmekben elmerülve csak a legnagyobbak képesek arra, hogy a pillanat uralása mellett arra is figyeljenek, ami örökkévaló. Lehet, szemüveget kellene cserélnem, de én ma se közel, se távol nem látok ilyen személyiséget, nagy formátumú politikust.
