Családi kép. Donald Trump a kép szélén, az előző találkozás kínos epizódját kompenzálandó Emmanuel Macron odaoson melléje, a másik oldalon Vlagyimir Putyin Hszi Csin-ping kínai elnökkel és Recep Tayyip Erdogannal. Angela Merkel középen igyekszik tartani az egyensúlyt; mint tudjuk, változó sikerrel. Menne ő jobbra, de ott nem kérnek belőle, így szépen lekíséri Putyint. Így néz ki manapság a radikális átalakulásban lévő világ, amely annyira vágyik a megegyezésre. Igen, mert túlságosan közel került a szakadékhoz, és tetszik, nem tetszik, már csak egy lépésre van, vagy annyira sincs a hidegháborútól. Fel sem nagyon fogjuk a nagy információs lendületben, hogy lassan már a gyakorlatban is olyan lépések történnek, amelyek nehezen visszafordíthatók. Ebben a helyzetben a G20 hamburgi találkozója akkor is fontos, ha egyáltalán nem kecsegtet semmi konkrét eredménnyel.
A találkozó fő napirendi pontja a klímaváltozás, ám mindenkit az orosz és az amerikai elnök első találkozója érdekel. Nem véletlenül, hiszen Putyin és Trump most foghatnak először kezet. Néhány hónappal ezelőtt ez a kézszorítás még természetesnek tűnt, most azonban már valódi siker, hogy egyáltalán létrejött ez a találkozó. Sokat eleve nem várt tőle senki, hiszen a Trump megválasztása utáni hónapokban kiderült, hogy a rendszer szép lassan begyűri a milliárdost. A mostani kézfogás éppen ezért volt érdekes. Az amerikai elnök ugyanis Varsóból az orosz agresszióról, Kelet-Európa destabilizálásáról, a szíriai úgynevezett rossz erők támogatásáról beszélt, amit el is vár tőle a hazai politikai elit. Szűk mozgástere miatt Putyinnak sem mondhatott nagyon mást, bár itt egy-két kacsintás már belefért.
Bár ez sem nagyon lehetett hiteles, hiszen Putyin előtte a kínai elnökkel, míg Trump a kelet-európai vezetőkkel találkozva emelte a téteket. Egyértelmű, hogy Trump barátkozós kezdete ellenére az amerikai politika nem igazán változik. Az otthon ránehezedő nyomás miatt nem nyithat Oroszország felé, így maradt a hidegháborús retorika. Amit ugyan a közvetlen találkozó ténye enyhített, de a rendszer azt üzeni, amit az elnök Varsóban felolvasott. A lényeg a katonai jelenlét erősítése, Oroszország agresszornak nevezése az ukránkérdésben, s a megbélyegzés – a tűzszünet dacára – Aszad támogatása miatt. S ami a legfontosabb, az európai–orosz energetikai együttműködés, az Északi Áramlat II. megtorpedózása. A reagani időket idézi mindez, csakhogy Moszkva már óvatos és bizalmatlan. Ahogy a Nyugat is, de ebben nincs semmi újdonság.
Trump messze hangzó varsói szavai után annyi esély sem volt a kétoldalú közeledésre, mint előtte. Persze Hszi Csin-ping moszkvai útja is azt jelezte, hogy mindkét oldal kész a csatára. Amelyben Közép-Európa ismét eszköz, így fontos tényező lett. Világos, hogy Amerika itt, Kelet-Európában építi a frontvonalakat mind Oroszország, mind pedig a vele immár egyre bizalmatlanabb Nyugat-Európa felé. Mert miközben annyit beszélünk arról, hogy Oroszország megosztja ezt a térséget, valójában Amerika az, amely éket ver az unió két pólusa közé. A varsói találkozó alapvetően erről szólt. De ez a vizit helyretette a Trumphoz kapcsolódó magyar jobboldali álmokat is. Mert miközben Washington az amerikai érdekeket követve éppen le akarja választani katonai és energetikai szempontból e térséget Moszkvától, addig a találkozó előtt Szijjártó Péter éppen a Gazprom tervezett déli vezetékéhez kötelezte el magát. Ebből is látszik, hogy az Amerikához fűződő viszony tekintetében még ez az alapvetően lojális térség sem egységes, miközben Európa nyugati fele egyre inkább az amerikai dominancia örökségéért harcol. S nem Amerikáért! Ebben a kontextusban igazán fontos a Trump és Putyin közötti első kézfogás, amelynek a tárgyalások hangulatát tekintve még biztosan lesz folytatása. Ahogy a családi képen is folyik a helyezkedés.
