Családi kép. Donald Trump a kép szélén, az előző találkozás kínos epizódját kompenzálandó Emmanuel Macron odaoson melléje, a másik oldalon Vlagyimir Putyin Hszi Csin-ping kínai elnökkel és Recep Tayyip Erdogannal. Angela Merkel középen igyekszik tartani az egyensúlyt; mint tudjuk, változó sikerrel. Menne ő jobbra, de ott nem kérnek belőle, így szépen lekíséri Putyint. Így néz ki manapság a radikális átalakulásban lévő világ, amely annyira vágyik a megegyezésre. Igen, mert túlságosan közel került a szakadékhoz, és tetszik, nem tetszik, már csak egy lépésre van, vagy annyira sincs a hidegháborútól. Fel sem nagyon fogjuk a nagy információs lendületben, hogy lassan már a gyakorlatban is olyan lépések történnek, amelyek nehezen visszafordíthatók. Ebben a helyzetben a G20 hamburgi találkozója akkor is fontos, ha egyáltalán nem kecsegtet semmi konkrét eredménnyel.
A találkozó fő napirendi pontja a klímaváltozás, ám mindenkit az orosz és az amerikai elnök első találkozója érdekel. Nem véletlenül, hiszen Putyin és Trump most foghatnak először kezet. Néhány hónappal ezelőtt ez a kézszorítás még természetesnek tűnt, most azonban már valódi siker, hogy egyáltalán létrejött ez a találkozó. Sokat eleve nem várt tőle senki, hiszen a Trump megválasztása utáni hónapokban kiderült, hogy a rendszer szép lassan begyűri a milliárdost. A mostani kézfogás éppen ezért volt érdekes. Az amerikai elnök ugyanis Varsóból az orosz agresszióról, Kelet-Európa destabilizálásáról, a szíriai úgynevezett rossz erők támogatásáról beszélt, amit el is vár tőle a hazai politikai elit. Szűk mozgástere miatt Putyinnak sem mondhatott nagyon mást, bár itt egy-két kacsintás már belefért.
Bár ez sem nagyon lehetett hiteles, hiszen Putyin előtte a kínai elnökkel, míg Trump a kelet-európai vezetőkkel találkozva emelte a téteket. Egyértelmű, hogy Trump barátkozós kezdete ellenére az amerikai politika nem igazán változik. Az otthon ránehezedő nyomás miatt nem nyithat Oroszország felé, így maradt a hidegháborús retorika. Amit ugyan a közvetlen találkozó ténye enyhített, de a rendszer azt üzeni, amit az elnök Varsóban felolvasott. A lényeg a katonai jelenlét erősítése, Oroszország agresszornak nevezése az ukránkérdésben, s a megbélyegzés – a tűzszünet dacára – Aszad támogatása miatt. S ami a legfontosabb, az európai–orosz energetikai együttműködés, az Északi Áramlat II. megtorpedózása. A reagani időket idézi mindez, csakhogy Moszkva már óvatos és bizalmatlan. Ahogy a Nyugat is, de ebben nincs semmi újdonság.
