Régen megszűnt a Monarchia, már nem Bécsben döntenek a magyarok sorsáról – ezzel az amúgy frappáns fordulattal vágott vissza külügyminiszterünk az Ausztriából érkezett bírálatokra. Persze hogy mi a frappáns, viszonyítás kérdése, mindenesetre tíz Németh Szilárd nyalná meg mind a száz ujját, ha ilyet találhatna ki. De nem is a durva szócsata puszta léte a legfontosabb, olyanból kijutott éppen elég az elmúlt években, a finomkodás kora nem most járt le. A lényeg annak a vitának az eldöntése – esetünkben szigorúan elméleti szinten –, hogy vajon meg kell-e büntetni Magyarországot azért, mert kormánya csúnya dolgokat tesz a nem illiberális Nyugat szerint. Kérdés, hogy a Lajtán túli világ mennyire érti Európa közepét, de feltételezzük, hogy Bécsben és Berlinben kicsivel többet tudnak rólunk, mint a mag- vagy maghoz közeli Európa többi országában. Azt, hogy mi mindenért is kellene büntetni minket, szintén betéve tudjuk, a bírálatok jelentős része jogos (sajtó ellehetetlenítése, civilek elleni fölösleges küzdelem, korrupció), a többi teljesen értelmetlen (mindenekelőtt a migránskvóta). Immár évek óta ugyanazokat a köröket futja Budapest és Varsó körül Brüsszel, Berlin és Bécs, lassan beleszédülünk.
Rendszeresen az európai ellenőrző mechanizmusokat emlegetik, amelyek elvben a gátlástalan lopást és az alapértékek be nem tartását hivatottak számon kérni, csak éppen mindeddig nem sokra mentek velük. Ezért is lépett színre az osztrák versenyző, Kern kancellár, bedobva, hogy a büntetések csimborasszójaként anyagi nyomásgyakorlásra van szükség Magyarországgal és Lengyelországgal szemben. Végül is azt sürgette, hogy a következő költségvetési ciklusban a renitensek ne legyenek az uniós tagság nettó haszonélvezői.
A bukás szélén álló Christian Kern javaslata több szempontból is problémás. Egyebek között azért, mert a nyitott gazdasági együttműködés rendszere nem egyszerűen „a Nyugat csak ad, a Kelet meg csak zabál” képleten nyugszik. Piacainkból épp az osztrák és német érdekeltségek húznak bőséges hasznot, úgyhogy ebbe a játékba nem kellene belemenni, senki sem járna jól vele. Illetve politikailag annyiban igen, hogy minden Nyugatról jött fenyegetés, intés a regnáló magyar kormányt erősíti.
A nagyra becsült Tölgyessy Péter és sokan mások is úgy vélik, a legvalószínűbb, hogy a nemzetközi rend változása buktathatja meg Orbán Viktort. Annyi bizonyos, a kormányfő Varsón túl – legalábbis az Európai Unióban – nem bővelkedik politikai szövetségesekben, ám hogy a diplomáciai elszigetelődés miként vezethet a bukásához, egyelőre nem látszik. Pláne tapasztalva azt, hogy a fanatikus táborok minden oldalon erősen provinciális gondolkodásúak, a külvilágról alig vannak reális ismereteik, az ellenségkép pedig csak tüzeli és még inkább egységesíti őket. Persze nem örökké, de egyelőre még igen.
Kern érvelésében lehetnek logikus elemek, már ha a világot laboratóriumként, és nem színes-szagos valóságként figyeljük. Tény: ha nem adnak eurómilliárdokat a közösből, nem is lesz annyi pénz, amit el lehet lopni. És jelentősen csökken majd a gazdasági növekedés is, mert értelmetlenül felhúzott falusi kilátók ide, semmibe vezető bicikliutak oda, az azért világos, hogy az uniós támogatás tartja stabilan a gazdaságunkat, nem a saját teljesítményünk. Ilyen ez a sajátos egyensúly.
Elismerve, hogy a gátlástalanná váló kormányok megregulázására szükség lenne valóban hatékony eszközök feltalálására, most azzal a kérdéssel kell foglalkoznunk: drukkolhatunk-e egy olyan külföldi vezetőnek, aki éppen ezt az egyensúlyt akarja politikai okokból megingatni? A válasz egyszerű. Egy ilyen szankció ugyanis nem a politikai elitet, hanem az országot sújtaná. Lehet haragudni az Orbán-kormányra, egyenesen kötelességünk hangosan kiabálni korrupciós ügyei láttán, ám az ország fejlődésének megakasztását, gazdaságunk megroppantását kívánni bűn. A Lajtán innen egyenesen hazaárulás.
