Kaczylandi demokrácia

Utcára vonult nem kevés olyan lengyel fiatal is, aki korábban közönyös volt a napi politika iránt.

Fiatal, erősen liberális világnézetű lengyel író ismerősöm pár napja azon lelkendezett a Facebookon: milyen elképesztő látni, ahogy futballultrák beszélik rá egymást a tüntetésre való csatlakozásra, és hogy milyen felemelő élmény a himnuszt együtt énekelni, és látni azt, ahogy a patriotizmus ismét sokak kiváltsága, nem csak a szélsőségesen nacionalista szervezeteké.

Ez a példa talán jól érzékelteti azt, hogy ami az elmúlt napokban történt Lengyelországban, túlzás nélkül komoly generációs élményként fog bevésődni sokak számára. Utcára vonult nem kevés olyan fiatal is, aki korábban közönyös volt a napi politika iránt. Nem az internetadó vagy az egyetemi autonómia kérdése mozgatta meg őket, hanem egy sokkal elvontabb, a mindennapokban látszólag jóval kevésbé jelen levő ügy érdekében cselekedtek.

Jaroslaw Kaczysnki, az ország kormánytisztséget nem viselő első embere, a Jog és Igazságosság (PiS) elnöke talán maga sem gondolta volna, hogy ennyire rossz ötlet a hatalmi ágak szétválasztását megkérdőjelezni. A kormánya által benyújtott törvényjavaslatok nem szólnak másról, mint annak legitimálásáról, hogy a főügyész beavatkozhasson a legfelsőbb bíróság munkájába, az igazságügyi minisztérium pedig befolyással bírjon a bírák kinevezésére. Pedig ha mástól nem, a világ legismertebb élő lengyelétől, Lech Walesától tanulhatott volna – már ha nem gyűlölné engesztelhetetlenül a kommunizmus legerősebb független ellenzéki mozgalma, a Szolidaritás egykori vezérét.

Walesa múlt szombaton csatlakozott a lengyel igazságügyi reform ellen tüntetőkhöz Gdanskban, ahol az egyik olyan célként emlegette a hatalmi ágak szétválasztását, amiért annak idején társaival küzdöttek, és amit most ismét meg kell védeni. Lengyel témáról írva nehéz megúszni a magyar párhuzamokat, már csak azért is, mert Orbán Viktor tusványosi beszédében úgy fogalmazott, megvédi Lengyelországot az EU szankcióival szemben. Erre a védelemre szüksége is van Kaczynskinek, miután onnan kapott támadást, ahonnan a legkevésbé számított, és amivel a magyar miniszterelnöknek valószínűleg – legalábbis az eddigi példák alapján – nem kell szembesülnie. A PiS-kötődésű államelnök, Andrzej Duda hétfőn bejelentette, hogy megvétózza a legfelsőbb bíróságról és az országos igazságszolgáltatási tanácsról szóló törvényt.

A hír nem véletlenül váltott ki megrökönyödést és ovációt egyszerre az országban: Duda eddig ugyanis Kaczynski hűséges kesztyűbábjaként mindent aláírt, amit elé tettek. Ez akkor is kétségkívül komoly belpolitikai fordulat, ha az elnöki nyilatkozat azt a reményt is kifejezi, szakértők segítségével a törvényjavaslatot a jövőben sikerül majd a lengyel jogrendszerhez igazítani. A lélektani áttörés azonban megkérdőjelezhetetlen. Ahogy az sem tűnik romantikus képzelgésnek, hogy az, amit az elmúlt napokban láthattunk barátainknál, a demokratikus ellenzéki örökség felélesztése és megújítása volt. Walesa feltűnése, a világszerte ismert Szolidaritás-logónak az ügyre szabott újratervezése, a tüntetéseken felcsendülő egykori ellenzéki rockslágerek mind ennek a látványos megnyilvánulásai voltak.

Hogy mélyebben milyen átrendeződést ígér ez a megmozduláshullám, természetesen nyitott kérdés, de egy nagyon fontos tanulság már biztosan levonható. A tüntetéseken mindvégig együtt lobogtak a piros-fehér és a csillagos-uniós zászlók. Ezek alatt sorakoztak a liberális hipszterek, az egykori ellenzékiek éppúgy, mint a félelmet keltő, jobboldali kötődésű futballultrák. Lehet, hogy alkalmi szövetségről van szó, de a tény, hogy a demokrácia védelme ilyen látványosan összekapcsolódott az uniópártisággal, erősen kétségessé teszi a EU-ellenes retorikát felpörgető Kaczynski hadviselésének későbbi sikerét. És azok számára is elgondolkodtató lehet, akik Lengyelországot (legalábbis a helyben időnként csak Kaczylandnek nevezett PiS-földet) a távolból igyekeznek megvédeni az „inkvizítor” Brüsszeltől.