Erdogan narratívája kívülről nézve is igen figyelemreméltó, nem csodálkozhatunk, ha akadnak követői. Olyanok, akik barát–ellenség viszonylatban látják a világot, akik hatalmukat a bennük hívő tömeg egyben tartása, az ellenzék atomizálása révén gyakorolják, és ami a legfontosabb: folytonos ellenségképgyártással mozgósítanak és terelik el a figyelmet a hibákról.
Mi tagadás, Törökország rettentően fontos tényező, súlyát ma leginkább a migrációs válság adja meg. Ankara az EU-val kötött alku részeként hatmilliárd eurót kap a tömeg visszatartásáért cserébe, valamint egyre erősebb jogot formálhat arra, hogy érdemben ne szóljanak bele belügyeibe.
Sajnos ezek a tények: Európa gyenge, valódi közös katonai erőt nem tud felmutatni, amiből még akad neki, az a pénz. Erdogan után alighanem az anarchián felülkerekedő líbiai vezetőkkel is meg kell majd kötni a piszkos alkukat, ha nem akarjuk, hogy a Földközi-tengeren zajló dráma folytatódjon. Az olaszok például már nagyon nem akarják. A piszkos munkát ott is kiszervezzük, lévén a helyzet az, hogy a törökországi vagy líbiai demokratikus értékek érvényesülése helyett az európai választók egyre inkább a békét és biztonságot követelik ki a valóságtól gyakran elszakadt politikusaiktól. (Ettől persze még látják a különbséget Brüsszel és Ankara között, és köszönik, inkább előbbit választják.) Stabilitás, béke, biztonság, ezek a jelszavak, és Erdogan nem is fogja hagyni, hogy Gülen nevessen a végén.
