Ez a fickó már a telefonunkba is beköltözött – szörnyülködött a hétvégén az egyik török ellenzéki képviselő, miután R. T. Erdogan hangüzenetben köszöntötte a népet. Történt mindez a félresiklott puccs első évfordulóján. A török elnököt ezúttal is tíz- vagy talán százezrek köszöntötték Isztambulban és Ankarában, az egyre inkább személye köré felépülő rendszer látszólag él, erős és virul. Az említett telefonos üzenetben az állt, hogy ő mint államfő jókívánságait szeretné kifejezni „a demokrácia és a nemzeti egység napja alkalmából”. A demokrácia fontos szó, nem létezhet beszéd, ünnepség, tárgyalás, hang- és hadüzenet annak emlegetése nélkül. Mint ahogyan Erdogan mélyen demokratikus módon vezetné vissza a halálbüntetést is Törökországban, amit 2004-ben töröltek el.
Más idők jártak akkoriban.
Az elnök, lévén szó demokráciáról, természetesen csakis akkor osztozkodna Allahhal az emberi élet elvétele feletti jogban, ha az ankarai parlament is jóváhagyja ezt. Egy jogállamban márpedig nem megszegik az alkotmányt (ugye?), hanem átírják. A török államfőnek azonban hosszú utat kell még megtennie, mire az atatürki álomtól eltávolodva megszületik az erdogani állam, jelen pillanatban például nincs (még) akkora parlamenti többsége, hogy bármit áttoljon a törvényhozáson. A halálbüntetés visszaállítását két ellenzéki párt is határozottan elutasítja, egy út maradna: a népszavazás. Ami a halálbüntetés ügyében akkor is kínos precedens lenne, ha nem egy európai államról beszélünk – a civilizációs határok ugyebár egyre kevésbé ismerik a földrajzi, történelmi, társadalmi adottságokat. Erdogan nem vacakolt, meg is nevezte például a Kurdisztáni Munkáspárt vezetőit és a gülenistákat mint rendszere ellenségeit és a puccs felelőseit, akiknek „le kell majd tépni a fejét”.
Visszamenőleges hatállyal persze egy demokrata nem érvényesíti a jogot, ha Erdogan fejeket akar letépni, legalábbis egy újabb puccsot kell szerveznie maga ellen – a gránitszilárdságú alkotmány módosítását követően. Jelenleg a hangolásnak, a tábor egyben tartására tett erőfeszítéseknek vagyunk tanúi. A jól felépített stratégia szerint az ellenzékiek nem egyszerűen a rendszer, hanem a haza ellen szervezkednek, amiért súlyos büntetést érdemelnek. Sőt, nemcsak a haza ellenségei ők, hanem hitetlenek is. Erdogan szerint azoknak, akik az államcsíny idején védték a rezsimet, egyetlen fegyverük a hit maradt (akadtak persze puskáik is mindkét oldalon, de ez már más kérdés), a velük szemben állók viszont hitetlenek voltak. Rendszer egyenlő hit.
Erdogan narratívája kívülről nézve is igen figyelemreméltó, nem csodálkozhatunk, ha akadnak követői. Olyanok, akik barát–ellenség viszonylatban látják a világot, akik hatalmukat a bennük hívő tömeg egyben tartása, az ellenzék atomizálása révén gyakorolják, és ami a legfontosabb: folytonos ellenségképgyártással mozgósítanak és terelik el a figyelmet a hibákról.
Mi tagadás, Törökország rettentően fontos tényező, súlyát ma leginkább a migrációs válság adja meg. Ankara az EU-val kötött alku részeként hatmilliárd eurót kap a tömeg visszatartásáért cserébe, valamint egyre erősebb jogot formálhat arra, hogy érdemben ne szóljanak bele belügyeibe.
Sajnos ezek a tények: Európa gyenge, valódi közös katonai erőt nem tud felmutatni, amiből még akad neki, az a pénz. Erdogan után alighanem az anarchián felülkerekedő líbiai vezetőkkel is meg kell majd kötni a piszkos alkukat, ha nem akarjuk, hogy a Földközi-tengeren zajló dráma folytatódjon. Az olaszok például már nagyon nem akarják. A piszkos munkát ott is kiszervezzük, lévén a helyzet az, hogy a törökországi vagy líbiai demokratikus értékek érvényesülése helyett az európai választók egyre inkább a békét és biztonságot követelik ki a valóságtól gyakran elszakadt politikusaiktól. (Ettől persze még látják a különbséget Brüsszel és Ankara között, és köszönik, inkább előbbit választják.) Stabilitás, béke, biztonság, ezek a jelszavak, és Erdogan nem is fogja hagyni, hogy Gülen nevessen a végén.
