Míg Donald Trump és az Egyesült Államok a világ nagyhatalmainak lelkes asszisztálása mellett, az újabb szankciók ellenére kínosan egy helyben toporog Észak-Korea ügyében, addig a kommunista remeteállam atomprogramja félelmetes céltudatossággal halad előre a vezér által kijelölt úton – nagyjából erre mutattak rá az utóbbi mintegy 24 óra fejleményei. Azzal ugyanis, hogy Észak-Korea a Guamon található amerikai támaszpont elleni rakétatámadással fenyegetőzött, Phenjan bizonyos értelemben szintet lépett. Hiszen bár a rezsim korábban is delirált az Egyesült Államok megsemmisítéséről, az eddigi propagandavideókban látható animációk az észak-koreai nukleáris tisztítótűzben olvadozó Fehér Házról legfeljebb kínos mosolygást eredményeztek, komolyan senki nem vette azokat.
Most viszont más a helyzet. Az interkontinentális ballisztikus rakéta múltkori sikeres tesztje óta Phenjan tekintélye megnőtt, az újabb fenyegetés hitelét pedig csak növeli, hogy a reálisan elérhető, ráadásul az amerikaiak számára oly fontos Guamot jelölte meg célpontként. Akkor is igaz ez, ha az amerikai rakétavédelem alighanem semlegesítene egy esetleges, volumenében mindenképpen korlátozott támadást.
Sokatmondó az is, hogy Kim Dzsongunék a sziget célbavételével Washington egyik fenyegetésére válaszoltak, az amerikai elnök az utóbbi napok adok-kapokjának újabb fejezetében kijelentette ugyanis, hogy Phenjan „olyan tűzzel játszik, amilyet a világ még nem látott”. A Trump-adminisztráció eddig ugyanis mást nem nagyon csinált Észak-Korea ügyében, mint fenyegetőzött, esetleg néha rátolta a felelősséget Kínára – persze nem mintha más nagyhatalom sokkal többet tett volna a helyzet megoldásáért. Ezzel szemben hatalomra kerülése óta Kim Dzsongun tudatosan vezeti országát a mostani állapotába, félelmetes vagy inkább ijesztő céltudatossággal jutott el odáig, hogy most már komolyan kell venni. Félreértés ne essék, bár a céltudatosság bámulatos, aligha lehet pozitív Észak-Korea esetében, melynek vezetője más népek kiirtásának kilátásba helyezése közben lassan a sajátját is elpusztítja; elég csak a munkatáborokra, a rossz egészségügyre vagy az alultáplált állampolgárokra gondolni.
Ennek ellenére a Kim-dinasztia harmadik tagja nélkül aligha járna az ország ott, ahol. Az észak-koreai atom- és rakétaprogram az ő vezetése alatt kapott hatalmas lendületet, hiszen míg apja idején volt, hogy évek teltek el két teszt között, addig csak idén már tizenkét kísérleti indítást hajtottak végre, és immár Alaszkáig is képesek lennének ellőni. A „kettőt előre, egyet hátra” évtizedes hagyományát felváltotta az erőteljes és akkurátus munka. Ezzel szemben a világ nagyhatalmai egymástól is igyekeztek védeni érdekeiket, és egészen addig húzták az időt, amíg Phenjan el nem ért a mostani szintre.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az eddigieknél jobban kellene tartanunk atomháborútól, sőt, az olykor – akár az USA és Oroszország viszonylatában – emlegetett új hidegháborúhoz sem jutottunk közelebb. Egy hidegháborúban ugyanis legalább megközelítőleg hasonló katonai erejű felek állnak egymással szemben, Észak-Korea és az Egyesült Államok viszonylatában azonban ez nem így van. Bármily harcias is, valójában Kim Dzsongun rezsimjének sem áll érdekében egy háború, hiszen bár jelentős veszteségeket okozhatna, végső veresége nem lehet kérdés, az pedig a Kim-rezsim végét is jelentené.
Eljöhet még a diplomácia ideje, ám Phenjan valószínűleg csak akkor lesz hajlandó a párbeszédre, ha már nemcsak Alaszkát, de mondjuk Detroitot is képes eltalálni fegyvereivel. Kim célja most az, hogy önmagát Észak-Korea egyetlen lehetséges védelmezőjeként adja el a „gonosz agresszor” amerikaiakkal szemben, ezzel párhuzamosan pedig elérné, hogy a nemzetközi közösség atomhatalomként ismerje el országát. Emellett persze eljátszhatott a gondolattal, hogy már Észak-Koreán kívül is bekerüljön a történelemkönyvekbe. Ez talán sikerült is neki.
