Abban a pillanatban, amikor az úgynevezett plakáttörvény hatálybalépése után a Jobbik hirdetéseinek helyén megjelent a kormány leválthatóságáról tájékoztató üzenet, felkerült a csörgősipka az arrogáns és fenyegetőző hatalom kobakjára. Világossá vált, hogy a lényeget tekintve hiábavaló volt minden erőlködés, nem tudták – legalábbis egyelőre – a számukra kellemetlen vélemények megjelenésének, terjedésének ezen csatornáját elzárni. Hiába környékeztek meg ellenzéki képviselőket, hiába rángatták össze rendkívüli (!) ülésre a parlamentet, hogy ott megerőszakolják a korábban általuk megszavazott alaptörvényt. És végül: hiába adta az aláírását ehhez az egészhez a köztársasági elnök.
A megcélzott szereplők – bár a jogszabály minden bizonnyal közjogilag érvénytelen – jogkövető magatartást tanúsítva leállították az addigi kampányt. A „törvény” a pártok és költségvetési támogatásban részesülő szervezetek hirdetéseinek közzétételét kötötte az úgynevezett piaci, más néven listaárhoz. Ahol gyalulnak, ott hullik a forgács – ez a mondat nem a bizonytalan státusú Habony Árpádtól, hanem a politikai cinizmus másik mesterétől, Sztálintól ered –, az új rendelkezések kulturális intézményeket, színházakat hoztak nehéz helyzetbe. A nagy trükk azonban másnak nem igazán ártott: a Jobbik üzenetei ugyanazon a felületen – a lapunk tulajdonosához, Simicska Lajoshoz köthető cégek helyein – jelentek meg, csak a feladó lett egy „magánszemély”. Ezt akár a jogszabályi rendelkezések kijátszásának is nevezhetnénk, valójában arról van szó, hogy azok egész egyszerűen nem vonatkoznak a mostani hirdetésekre. Vagyis nem sikerült kezelni a fő problémát: a miniszterelnök nem akarja, hogy számára kellemetlen, veszélyes üzenetekkel legyen tele az ország. Márpedig Orbán Viktor egy legendás, egykor volt barátság emlékcserepeiből össze tudja rakni, milyen hatásos politikai fegyver lehet a köztéri reklámpiacon elfoglalt erős pozíció. A cél most tehát minden eszközt szentesít. Ezért előbb-utóbb újabb törvénymódosítás készülhet, átmeneti megoldásként – pontosabban megoldási kísérletként –, addig is itt van nekünk a Lázár János-féle plakátkommandó. Kormányhivatalok munkatársai kerekedhetnek fel, hogy plakátokat listázzanak, ellenőrizzenek, s ha kell, rendőri közreműködéssel intézkedjenek. Olyan akció kezdődik, amihez hasonló a fővárosi hirdetőoszlopok tavalyi döntögetésekor nem jött be; most is kétségesnek látszik az esetleges hatósági plakáttépkedések jogszerűsége. A kormányzás prioritásait viszont mindenki által érthetően kijelölte az intézkedés: első a pártérdek, a hivatalokhoz forduló polgárok várjanak csak a sorukra.
Első pillantásra különösnek látszik ez a nagy izgalom a Fideszben a plakátok miatt. A felmérések szerint a kormánypártok magabiztosan vezetnek nyolc hónappal a választás előtt; az ellenzék – különösen a balliberális oldalon – széttöredezett, és nagyjából ugyanazokat a köröket futja 2010 óta; a média jelentős részét már a kormány uralja, másokat állami hirdetésekkel, külön alkukkal befolyásol, a maradékot minden eszközzel igyekszik ellehetetleníteni, tönkretenni; s a hatalomnak is bőven megvan a lehetősége, hogy üzeneteit a közterületeken is közvetítse (listaár arrafelé nem lesz akadály). Mindez így, együtt nyerő pozíciónak látszik. A miniszterelnök valamiért mégis mintha nyugtalan lenne, s olykor egészen abszurd ütközetekbe hajszolja pártját, képviselőit. Akik követik mindenhova, bármit gondoljanak is magukban az újabb és újabb ukázokról. Ahogy az tegnap, a Fidesz 2010-es kampányáról szóló pikáns részletek nyilvánosságra kerülésével is kiderült, a múlt – és a jelen korrupcióval összefonódott kormányzása – valóságos aknamező a hatalom és gazdasági, illetve médiaholdudvara számára. Ezért biztosra kell menniük, mindent megtesznek hát azért, hogy a kellemetlen hírek ne érjék el a széles nyilvánosságot. Bele sem merek gondolni, mitől tarthatnak ennyire.
