Az utóbbi napokban a világ híradói mással sem voltak tele, mint Észak-Korea (hivatalos nevén Koreai Népi Demokratikus Köztársaság) és az Egyesült Államok egymásnak szóló sorozatos fenyegetésével. A legtöbben azonban a Washington és Phenjan közti szópárbaj közepette hajlamosak elfelejteni, hogy az ázsiai remeteállam szomszédainak jóval több veszítenivalójuk van jelen helyzetben az amerikaiaknál.
Nem meglepő tehát, hogy szombaton Hszi Csin-ping kínai elnök maga kérte telefonon Donald Trumpot arra, hogy igyekezzen mérsékelni háborús retorikáját, miközben nyilvánvalóvá tette, hogy a másik acsarkodó féltől ugyanezt várja. Kína ugyanis sokat kockáztat, és a jelentős veszteségek elszenvedéséhez még a háborúnak sem kell kitörnie. Amíg az Egyesült Államok szárazföldi területe több ezer kilométerre található Észak-Koreától, és rakétavédelmi rendszerével alighanem egy Guam elleni rakétatámadást is ki tud védeni, addig a távol-keleti óriás szomszédja a Kim Dzsongun vezette országnak. Vagyis a harci hisztéria háború nélkül is rajta csattanhat.
Azt, hogy változóban a helyzet, Mun Dzsein dél-koreai elnök nyilatkozatai is jelzik. Pár hónapja, amikor letette hivatali esküjét, az államfő még a szomszéddal való megbékélés fontosságát hangsúlyozta, és felfüggesztette az országába tervezett amerikai rakétavédelmi rendszer (THAAD) telepítését. Ehhez képest múlt héten az elnök már a projekt folytatásának szükségességéről beszélt. Ez egyébként Peking számára meglehetősen nyomasztó, hiszen a vérmesebb kínai elemzők szerint a THAAD radarrendszerével az amerikaiak akár Kínát is meg tudják figyelni.
Aligha lehet tehát véletlen, hogy Donald Trump rendszeresen igyekszik rátolni a növekvő feszültség miatt a felelősséget Kínára, és azt próbálja kommunikálni a világ felé, hogy valójában Peking az, amelynek többet kellene tennie a megbékélésért. A trükk az egészben, hogy Washington segítsége nélkül ez még akkor sem sikerülne, ha Kim Dzsongun egyáltalán hallgatna Kínára. A remeteállam azonban, noha Kína az egyetlen jelentősebb kereskedelmi partnere, már évek óta nem hajlandó füle botját sem mozdítani a kínaiak kéréseire.
És bár Kínának valóban nem érdeke a Kim-rezsim összeomlása – hiszen a háta közepére sem kíván egy amerikai szövetségest a határainál –, az utóbbi időszak azt mutatja, hogy egyre inkább hajlandó alávetni magát a számára nem túl kedvező szankciós politikának. Az észak-koreai szén legjelentősebb (és valószínűleg egyetlen) vásárlóiként például a büntetési intézkedések értelmében legális úton többé nem jutnak hozzá a nyersanyaghoz a szomszédból.
Az észak-koreaiak közben szívós munkával megtanultak alkalmazkodni az újabb és újabb retorziókhoz, amit egyes kínai vállalkozók ki is használnak. A Reuters a napokban készített riportot arról, hogy textilcégeknek észak-koreai üzemek dolgoznak be, vagy észak-koreai munkásokkal helyettesítik a dráguló kínai munkaerőt.
Nem szabad persze elfeledkezni Japánról sem, noha számukra a valódi fenyegetést egy nyílt konfliktus jelentené. Ha ez bekövetkezne – tekintve, hogy milyen közel van Phenjanhoz, és hogy több mint ötvenezer amerikai katona állomásozik a szigetországban –, valószínűleg kitüntetett célpontjai lennének a Kim-rezsimnek. És arról még nem is szóltunk, hogy az észak-koreai tüzérségnek lőtávolon belül van a 20-25 milliós szöuli agglomeráció.
Ám hiába eszkalálódik a helyzet, jelen pillanatban a nyílt konfliktus továbbra sem áll egyik fél érdekében sem. Valószínűleg Trumpnak sem hiányzik egy jelentős emberveszteséggel járó háború, Kim Dzsongunnak pedig elég, ha otthon a nép védelmezőjének beállítva magát növeli hatalmának elismertségét. Az otthoni népszerűségének növelésére egyébként, némileg váratlanul, pont a hét végén jelentett be ötnapos, bulival egybekötött ünnepségsorozatot. A korábbi ilyen alkalmakról kiszivárgott felvételekből kiindulva a fegyverkezés mellett Kim az ünnepségek szervezésénél is hajlamos nagyban játszani
