Kritikus időszakot élünk a magyar honvédelem ügye szempontjából. A kormány a Zrínyi 2026 néven emlegetett – egyes nyugati katonadiplomaták által blöffnek, a betekintést nyert ellenzéki szakpolitikus által nem létezőnek értékelt – honvédelmi, haderőfejlesztési program keretében több mint ezermilliárd forintot kíván elkölteni az évtizedek óta elhanyagolt szféra helyzetének normalizálására, rehabilitációjára. A nyilvánosság elől homályba burkolt, a legfelsőbb döntéshozói vargabetűkre készülve állítólag szándékosan rugalmasra szabott tervezetnek azért van kettősség az elnevezésében, mert egyrészt a kor színvonalára modernizálná a „lábon álló” hivatásos-szerződéses haderőt, másrészt létrehozná azt az intézményes kapcsot a társadalom és a honvédelem rendszere között, amely a sorkatonaság felszámolásával 2004-ben lényegében megszűnt létezni Magyarországon.
A létező haderő korszerűsítése mindenekelőtt pénz kérdése. A személyi állományt versenyképes illetményekkel meg kell tartani, a katonai képességeket pedig korszerű eszközök, fegyverrendszerek nagy értékű beszerzésével meg kell újítani; ami ráadásul a szakmai perspektíva megteremtésével szintén gyakorol megtartó hatást az emberekre nézve. Nehezebb dolog a 15-25 százalékot kitevő létszámhiány pótlása, az utánpótlás nevelése – értük a munkaerőpiacon eredményes harc megvívása –, illetve egyes, az elmúlt negyedszázadban felszámolt vagy leépített katonai képességek helyreállítása. A régi tanulság most is érvényes: ha mégoly gyengén is, de megőrzünk valamit, azt helyreállítani sokkalta könnyebb, mint a semmiből felépíteni valamit. Ahogy az is látszik, hogy az ember itt is a legszűkebb keresztmetszet. Legyen szó a beszerzések követelményrendszerének sikeres összeállításáról, a fegyvernemi kultúrák helyreállításáról, a civil szakpolitikai kontrollról: a kvalitáshiány égbekiáltó, s ezzel a legjobb szándékú intézkedések végrehajtásának hatékonysága is csak alacsony lehet. Az is szembetűnő, hogy a második „unortodox” Orbán-kormány neoliberális hon- és rendvédelmi nyugdíjpolitikájának revíziója nélkül az újjáépítés humán oldala lényegében megvalósíthatatlan. Az államért – és rajta keresztül a nemzet egészéért – eskü alatt életüket is feláldozni kész közszolgákat (a katonákat) és családjukat egész egyszerűen nem lehet egy kalap alá venni a többi munkavállalóval és állampolgárral. Ennek állami és nemzeti túlélési alapvetésnek kell lennie. Értékrendszerileg mellesleg ez valós konzervativizmus, szemben a tusványosi kirakatilliberalizmussal, de ez más tészta.
Értelemszerűen a nyugdíjkérdés (és más szociális, például lakhatási kérdések) a program haderőfejlesztési és honvédelmi része között is hidat képez. Annak a bizalmi térnek a megteremtéséről szól, amelyben aztán a szülők bátran adhatják honvédelmi táborokba a gyermekeiket, illetve a fiatalok megalapozottan szövögethetik karrierterveiket a honvédelemre alapozva. Ideillik az új, kibővített tartalékosrendszer, sőt, hogy a gazdaságot se hagyjuk ki, egy helyreállítandó hadiipari (könnyűfegyverzet- és lőszergyártó, javító-fenntartó) szektor is. A korszerűsített, „lábon álló” profi haderőt így végül körbevenné egy olyan, családtagokkal, katonajelöltekkel, honvédelmi nyugdíjasokkal együtt már százezres nagyságrendű közeg, amely nélkül a honvédelem sikeres társadalmi (és vele együtt politikai) reintegrációja nem lehetséges.
A kormánynak látnia kell, hogy akár a haderőfejlesztésről, akár a honvédelem rendszerének helyreállításáról van szó, a transzparencia, a nyílt szakmai, társadalmi vita nem mellőzhető. Ha rövid távon egy-egy program drága beszerzéstúlélése visszafogottabb kommunikációt indokolna is, félő, hogy hosszabb távon – pláne egy politikai váltás esetén – megbosszulná magát. Mert azzal nehéz vitatkozni, hogy a legfontosabb kritériumnak a Zrínyi 2026 égisze alatt megvalósuló lépésekkel szemben a megalapozottságnak és a hosszú távú fenntarthatóságnak kell lennie.
