Ez csak pár kiragadott példa. Az ombudsman tevékenységének vannak részeredményei, így például néhány kisebb jogszabály-módosítás, egyes pozíciók feltöltése a megfelelő szakemberekkel. De a kormány reakciója leginkább arra szorítkozik, hogy az egyes intézmények aktuális vezetőit leváltják; a gödi Topház esetében pedig remek alkalom adódott arra, hogy sorosozzanak is egy kicsit a visszásságokat nyilvánosságra hozó civil szervezet kapcsán – mintha ennek bármi köze is lenne az ügyhöz. És vajon miért kell ahhoz egy külföldi szervezet, hogy a kormány rácsodálkozzon az általa működtetett intézményekben uralkodó világra? A vezetőt persze itt is felfüggesztették, hiszen az mindig csitítja a kedélyeket.
Példátlan túlzsúfoltság; a szakképzett, de leginkább bármiféle munkaerő krónikus hiánya; az emberi méltóság megsértése; súlyos fizikai és lelki bántalmazás; alacsony fizetés és méltatlan körülmények – ha már jelzős szerkezeteket keresünk, akkor ezek talán inkább passzolnak a hazai szociális ellátórendszerre, mint az, hogy „az egyik legjobb Európában”. Ígéretek vannak: a fizetések növelésére megoldás lehetne a szociális életpályamodell; a túlzsúfoltságot pedig megoldaná a mostani intézmények kiváltása kisebb otthonokkal – ezt legutóbb 2020-ig ígérte megoldani Balog Zoltán a gyermekotthonok területén.
A tettek azonban hiányoznak. A mostani esetek nyomán pedig már nemcsak hanyagságról, hanem bűncselekményekről beszélhetünk, amelyek adott esetben emberéleteket is követelhetnek. A tendenciák azonban inkább arra mutatnak, hogy elhanyagolva maradnak azok az ágazatok, amelyekre több forrást kellene áldozni. Másképp szólva: azok, amelyekből nem lehet pénzt kicsorgatni egy havernak sem.
