Jean-Claude Juncker az idén tavasszal bemutatott, az Európai Unió lehetséges fejlődési pályáiról szóló fehér könyvében öt utat vázolt fel a közös európai jövőről. A vázlatok mindegyike a tagállamok integrációjának különböző mértékét mutatta be, ahol a skála egyik végén a laza együttműködés állt, az ötödik fokozatba kapcsolt integráció pedig a föderális Európáról, a belső piac kiteljesítéséről szólt. Akkoriban mind az öt verzió mellett szorgosan érvelgettek a véleményformálók, mára azonban kiderült, az Európai Bizottság elnökének márciusi tablófestése otromba etetés volt csak.
Juncker szerdán szépen, tagolva magyarázta el a strasbourgi arénában, hogy az uniós döntéshozó elit bizony az Európai Egyesült Államok létrehozásában látja a fényes jövőt. Az Európai Bizottság és az Európai Tanács elnöki tisztségének összevonására és a páneurópai pártlisták létrehozására tett javaslatától kezdve minden érve ezt támasztotta alá. De hiába ölelte keblére a keleti tagállamokat, az egyenlőség Európájáról, az élelmiszerek egységes minőségéről szóló eszmefuttatása szánalmasan erőltetett, hiteltelen volt annak a politikusnak a szájából, aki luxemburgi kormányfőként aktívan közreműködött az adóoptimalizálás gyakorlatának kidolgozásában a multinacionális cégek legnagyobb örömére.
Arcpirító, zabolázatlan populista fordulatokkal szórta Juncker a jóságport Európa térképére, mondván, hogy ha úgy nyolc-kilenc évvel a pénzügyi válság kitörése után éledezni kezd az unió gazdasága, jó lenne rögtön ötösével szedni a lépcsőket, és nekiugrani a föderális berendezkedésnek. Valakinek tényleg vállon kellene ragadnia Junckert, aki persze egy körrel biztosan le van maradva Emmanuel Macronhoz és Angela Merkelhez képest. Ugyanis e két utóbbi vezető az eurózóna piacának megerősítéséről igencsak mást gondol. Még az sem dőlt el, hogy egy közös monetáris alap hogy finanszírozná az eurótagországok jegybankjait, ha egyáltalán. Ennek tükrében azt is könnyű volna belátni, hogy menekültpolitikán innen, terrorhullámon túl nehezen tud most Európa korszakhatárhoz érkezni.
Ezen a ponton érdemes nekünk, magyaroknak is körbetekinteni, hol is lennénk ebben az egy-, két- vagy ki tudja, hány sebességes Európában. Eurónk nincs, és továbbra is kétesélyes, hogy utódaink áldani fogják-e nevünket egy majdani euróövezeti csatlakozásért. A nagyok játszmájában kicsik vagyunk, és azok is maradunk, míg például a britek kiválásával Lengyelország legalább elmondhatja, hogy a legnagyobb nem eurót használó ország lett. Ezért a továbbiakban inkább arra kell figyelni, mit gondol Varsó a keleti blokk mélyebb integrálódásáról, mint túllihegni, hogy mit mond Brüsszel a varsói jogállamiságról.
A junckeri vízióból egy magát mérsékeltnek, konzervatívnak tartó, keresztény elveket valló országvezetés nem kérhet. A Fidesz-kormány és agytrösztjei ha máskor nem, hát ezennel felismerhették, hogy elégedetlenkedésre, szabadságharcra még hosszú ideig lesz alkalom, a kampánycélokat szolgáló mantrák helyett ráadásul végre elő lehet venni a súlyosabb érveket. Például azt, hogy nem biztos, hogy növekedne az uniós értékközösség demokratikus jellege, ha az EU központi pénzügyi döntéshozó szerve, az eurócsoport és az EU javaslattevő társulata, az Európai Bizottság közti távolság nullára csökkenne, merthogy az Eurócsoport elnöke és a pénzügyi biztos egy és ugyanaz a személy lenne.
Minden állampolgár érdekében érdemes átgondolni, hogy a Brüsszel-pofozás hangolásán, mértékén, megszokott csatornáin idővel nem kellene-e picit változtatni. A választásokig e tekintetben persze nem lehet sokat remélni, de biztató volt Orbán Viktor azt illető mondata múlt pénteki rádióinterjújában, hogy a kormány kötelezőnek tartja magára nézve az Európai Bíróság kvótadöntését. Kicsi, reményt adó elszólás, amely a Soros-terv ütlegelése helyett talán megelőlegezhet egy, a Juncker-tervet ízekre szedő kommunikációt.
