Drukkolok a katalánoknak! Minek tartanák el a spanyolokat? Megélnek ők Madrid nélkül is! Reggel a nem szűnő esőben autózva hallgattam ezt a fejtegetést. A taxis véleményét érezhetően meghatározta a Barca iránti elfogultsága, így cseppet sem meglepő módon arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy az egyre jobban elfajuló vitát nem erőszakkal, hanem inkább a pályán kellene eldönteni. Ha Messiék győznek, akkor Katalónia független lesz, ha Ronaldóék, akkor minden marad a régiben. Taxisunkat az már egyáltalán nem zavarta, hogy Messi argentin, Ronaldo pedig portugál.
A budapesti taxishoz hasonlóan sokan szimpatizálnak a függetlenségre vágyó katalánokkal. Egyesek a Barcára, míg mások Székelyföldre gondolva. Csendesen tegyük azért ehhez hozzá, hogy a kurdok hasonlóképpen évszázados sóhaja a többséget már hidegen hagyja. S nemcsak Magyarországon, hanem az egész világban. Ami pedig a politikai támogatást illeti, sem a katalánok, sem pedig a kurdok mögött nem sorakoznak fel a nagyhatalmak. Ki a saját kisebbségeire gondol, ki pedig a stabilitást félti. Az önrendelkezéshez való jogot időről időre felülírják „fontosabb” szempontok. De akad olyan eset is, amikor a „fontosabb”, pontosítsunk, geopolitikai szempont éppen a függetlenségi törekvés felkarolása, mint például Koszovó esetében. Igaz, ez a példa nem erősíti a szuverenitás eszméjét. Olyan kérdésről van tehát szó, amely nemcsak az érzelmeket, de a status quót is felkavarja.
Katalónia nyelvi, politikai és gazdasági szempontból is alapvetően különbözik a többi spanyol tartománytól. A középkor elején mintegy három évszázad kivételével a spanyol állam keretein belül, de az Ibériai-félsziget déli és középső részétől eltérő történelmi utat járt be. Sokáig nemcsak politikai, hanem pénzügyi autonómiával is rendelkeztek, és a nemzeti újjászületés korszaka, majd ezzel párhuzamosan a régió átlagosnál gyorsabb gazdasági növekedése csak tovább erősítette a nemzeti öntudatot. Ezt követően Franco ugyan lerombolta a katalán kultúra tartóoszlopait, ám ez csak megacélozta a függetlenség iránti vágyat, amely ezután sem lankadt, bár egyre inkább gazdasági szeparatizmus jellegét kezdte ölteni. Persze, ebben sincs semmi új, hiszen jó ideje már az örökösödési háború vesztes oldalán elvesztett pénzügyi autonómia visszaszerzése volt az egyik fő cél.
Úgy érezhetjük magunkat, mint egy időgépben. Abban a tekintetben is, hogy a spanyol központi hatalom „a spanyol nemzet megbonthatatlan egységét” féltve akkor és most is ellenállt a katalán törekvéseknek. Hiába a nyelvi, kulturális és meglehetősen széles körű politikai autonómia, Barcelona nem tudja megemészteni, hogy a GDP ötödét adva donorként táplálja a többi tartományt. Ha Madrid pénzügyi és gazdasági megállapodást köt a katalánokkal, ugyanúgy csillapíthatta volna az elszakadás vágyát, mint azt tette a baszkok esetében. Nyakasságával, mostani erőszakos fellépésével azonban csak hizlalja a függetlenségpártiak még most is csupán 44 százalékos táborát. A spanyol kormány heves reakciójával átlépett egy határt, s immár kérdéses, van-e innen visszatérés.
A spanyol–katalán egymásnak feszülést látva elgondolkodtató az is, hogy a jólét, a széles körű autonómia csillapíthatja-e a függetlenség vágyát. Általános érvényű-e a dél-tiroli példa? Elbizonytalanodó világunkban, a globalizáció negatív hozadékaira adott egyfajta válaszként felértékelődik a nemzet. Nemcsak Közép- és Kelet-Európában, hanem az egész Európai Unióban. Ideje lenne hát erről is beszélni. S elmerenghetünk azon is, hogy Európa szerencsétlenebb fele a kisebbségi jogok biztosítását tekintve évtizedekkel van lemaradva. A kárpátaljai magyarok például most azért harcolnak, hogy anyanyelvükön tanulhassanak, ergo megmaradjanak, és álmodni sem mernek olyan kiterjedt jogokról, amit a katalánok kevesellnek. Hogy taxisunk példájánál maradjak, míg az egyik az NB II, addig a másik a La Liga.
