Történelmi távlatok nyílnak meg a pártja magabiztos győzelme után negyedik ciklusára készülő Angela Merkel előtt. Immár nemcsak az első nő és az első keletnémet a kancellári székben, de a kormányfőként eltöltött idő tekintetében is nemsokára utolérheti a német kereszténydemokrácia két legendáját, Konrad Adenauert és Helmut Kohlt. Pedig az „ázott verébként” még az NDK-ban a politikai színtéren megjelenő Merkelből eleinte aligha nézték ki sokan, hogy történelmet ír majd. Aztán egyre csak lépegetett feljebb a ranglétrán, az egykor őt felkaroló Kohl kiszorításával pedig megmutatta, hogy mindent megtanult a Mestertől, és nagyon is otthon van a pártpolitikai intrikákban. Ezt megtapasztalhatták későbbi koalíciós partnerei is, hiszen magáévá téve programjuk fő pontjait, „fekete özvegyként” előbb a szabad demokratákat, majd a szocdemeket falta fel. Közben a CDU élén eltöltött 17 év alatt eltűnt mellőle a pártban az összes vetélytársa, Németországot 2005 óta vezetve pedig egy ország „Muttijává” vált.
Kiskosztümjében, rombuszt formáló kéztartásával Merkel maga az állandóság. Nem véletlen, hogy e viharos időkben a németek benne látták a stabilitás garanciáját. A CDU alapozhatott arra, hogy a kancellár 12 éve alatt az átlagbér 800 euróval, nagyjából egy magyar keresettel nőtt, s ezért a 3703 euróért évi 1411 helyett csak 1364 órát kell dolgozni, a munkanélküliség pedig megfeleződött, mindössze 5,7 százalékos. E számok mögött persze ott van a társadalmon belüli különbségek megnövekedése, ám hiába összpontosul a szegényebbik fele kezében csupán az összvagyon egy százaléka, a lakosság négyötöde úgy érzi, hogy jobban él. A változásoktól idegenkedő többség Merkelnek így még a migránskérdésben tanúsított bizonytalanságát, önveszélyes liberalizmusát is megbocsátotta. Persze, a két nagy párt látványos gyengülése, valamint az idegenektől rettegők és lecsúszottak által támogatott Alternatíva Németországnak áttörése és a Die Linke viszonylag sikeres szereplése azért jelzi, hogy messze nincs minden rendben. A nagy váltás ideje azonban még nem jött el. A német politikában mérföldkő ugyan, hogy az uniópártoktól jobbra álló komoly erő jelent meg a Bundestagban, egyelőre azonban Merkel támaszkodhat a széles és alapvetően elégedett középosztályra. Komoly kihívást jelent a politikai paletta fragmentálódása is, ami nagyon megnehezíti nemcsak a stabil koalíció megalakítását, de adott esetben magát a kormányzást is. Ezzel azonban a politikai intrikákban megedződött Mutti nagy eséllyel megbirkózhat, a nemzetközi porondon viszont nehezebb dolga lesz. Míg a már említett nagy elődei közül Adenauer az egységes Európa atyjaként, Kohl pedig a német egység megteremtőjeként írta be nevét a történelembe, Merkel ilyen tettet nem tud felmutatni.
