Ki gondolta volna 15 hónappal ezelőtt a nagykörúti villamosmegálló tetején vagy a bordeaux-i Matmut Atlantique lelátóján önkívületben ugráló drukkerek vagy épp a szakmabeliek közül, hogy alig másfél év elteltével szemlesütve, a közvélemény nyomására Bernd Storck sikerkapitány elhagyja a hajót? Tegyük a szívünkre a kezünket, senki. Mert ki volna olyan bolond, hogy egy edzőt, aki több mint harminc év után kijuttat egy közepes képességű, de stabil válogatottat egy világversenyre, leváltson? Senki. Kivéve, ha az illető egészen képtelen gyorsasággal, néhány hónap alatt elveszíti a szurkolótábor és a futballvezetés bizalmát. Azzal, hogy nem futamodik meg kulcsemberei elvesztése után, hanem ragaszkodik játékfilozófiájához, és veszít. Vagy néha nyer, de már ez sem segít rajta.
Bernd Storckról ezeken a hasábokon nem is olyan rég leírtuk, kommunikációs hibát vétett, amikor a Svájc elleni vb-selejtező előtt arról beszélt, hogy a legjobb csapatokkal is felvesszük a versenyt, majd az 5-2-es vereség után úgy fogalmazott, ennyit tudunk. Ezenkívül szakmai hibaként róhatjuk fel neki, hogy előzetes kikötéseitől eltérve azokat a légiósokat is játszatta, akik a padot koptatták klubjaikban. Illetve ott az andorrai szégyen. Ott nem csak számára, számunkra is nyilvánvalóvá vált: tapasztalatlan újoncok és pár alapember elegyével az utcák-terek bajnokától is ki lehet már kapni. Ezen botlásokat leszámítva viszont viszonylag éles a kép: Bernd Storckot csapdába zárták a körülmények.
Az Európa-bajnokság után kulcsemberek sora vonult vissza – Juhász Roland, Király Gábor – vagy sérült meg hosszú időre – Szalai Ádám, Kleinheisler László, Gera Zoltán, Elek Ákos –, ami kristálytisztán beárazta a válogatottat, csakhogy erről őszintén kevesen mertek beszélni a nyilvánosság előtt, főleg a válogatott stábja környékén. A közepesen erős vagy kiemelkedő színvonalú európai bajnokságokban korábban rendszeresen játszó idősebb labdarúgók helyét NB I-es, NB II-es futballisták, lengyel, kínai, amerikai légiósok vették át. Zongorázni lehetett a különbséget a játékukat látva. Amit a West Bromban, Fulhamben összeszedő Gera, az Anderlechtben évekig erősödő Juhász, a Dortmundban, Kaiserslauternben egykor tízesként osztogató Hajnal vagy a Herthával a Bajnokok Ligáját megjárt Király tudott, annak alig érhettek a nyomába az utódok. A frissen behívottak között sokaknak úgy kellett pályára lépniük Portugália vagy épp Svájc ellen, hogy előtte a Balmazújváros vagy a Paks ellen sprinteltek. Más kávéház.
Épp ezért felesleges most habzó szájjal kiabálni Bernd Storck után, inkább illően kívánjunk neki sok sikert, miképp ő is ezt kívánta a magyaroknak búcsúsoraiban. Forduljunk inkább a labdarúgás vezetői, de leginkább Csányi Sándor felé. Az MLSZ első számú embere ugyanis kikötötte: a 2020-as – részben hazai rendezésű – Európa-bajnokságon, ha a fene fenét eszik is, ott kell lennie a magyar válogatottnak. Ha rápillantunk az európai szövetség szerdán frissített rangsorára, Magyarország a 35. helyen tanyázik a kontinens válogatottjai között. Az Eb-re viszont csak a huszonnégy legerősebb csapat utazhat. Persze nem online kell kijutni a tornára, a 2016-os Európa-bajnokság előtt sem fértünk be mindig ebbe a keretbe. Az aktuális helyzetünket és a rövid távú kilátásainkat tekintve viszont az elnök úrnak át kellene gondolnia, valós elvárást támaszt-e a játékosok felé. A magyar futballista ugyanis a múlt tapasztalata szerint nem az a fajta, akit feldob, ha lehetetlen küldetéssel szembesül. Olyankor szokott csak igazán megremegni a lába. Gera-, Dzsudzsák-, Szalai-szintű ifjú labdarúgónak se híre, se hamva a nemzeti csapat környékén, márpedig az ő megfeszített munkájuk is csak arra volt elég, hogy kis szerencsével egy felhizlalt létszámú Eb-mezőny tagjai lehessünk.
A világhírű szövetségi kapitány felkutatása helyett Csányi Sándornak előbb el kéne végeznie a műtétet az utánpótlás-nevelés testén. Hátha még időben ki tudja fakasztani a régóta gennyedző sebet.
