Volt valami igazán mellbevágó abban, amikor pár éve a Magyar ifjúság 2012 kutatás eredményeit böngészve a következőt találtam: az abban részt vevő fiatalok jelentős csoportja szerint mindent összevetve azért jobb volt a Kádár-rendszer, mint a rendszerváltás utáni világ. Az egyik táblázatban különböző szempontok szerint kellett értékelni a két rendszer előnyeit és hátrányait. Ez alapján 2012-ben a fiatalok szerint napjaink világa csak a felsőoktatásban való részvételi lehetőség, a szabadságjogok, valamint a szórakozás tekintetében jobb, mint a Kádár-rendszer, minden egyéb szempontból (a fiatalok érvényesülése, lakhatás, szociális biztonság, napi megélhetés) a rendszerváltás előtti világ volt jó.
Mivel a válaszadók jelentős része még nem élt, vagy kisgyermek volt a megnevezett időszakban, nagyjából biztosra vehetjük, hogy csak másodkézből kapott információjuk van a Kádár-korszak mindennapjairól: szülőkön, nagyszülőkön és az oktatási rendszeren, illetve a kortárs politikai értelmezéseken keresztül, esetleg saját olvasmányélményekből szűrhetnek le erről véleményt. És igaz is: a Kádár-rendszerben bizonyos szempontból könnyebb, biztonságosabb és kiszámíthatóbb volt az élet; az életszínvonal, ha kicsivel is, ha egy idő után pedig súlyos hitelekből is, de nőtt, és ha az ember befogta a száját bizonyos dolgokkal kapcsolatban, akkor biztos út állt előtte az életben; na meg persze egy kis fusira is volt lehetőség itt-ott.
Az pedig igen fontos elem volt, hogy az embernek be kellett fognia a száját. Nehéz ezt a témát itt pár sorban kellően kifejteni, de alapvetően igaznak vélem azt a Kanász-Nagy Máté LMP-szóvivő által a minap egy cikkünkben említett véleményét, hogy több generáció is ebben a világban nőtt fel, ahol a politizálás elhagyásáért cserébe az állam nagyjából békén hagyta az embert. És 1989 után ez a helyzet paradox módon nem változott. A felfejlődő politikai oldalak folyamatos háborúra rendezkedtek be, és a készen kapott passzív társadalmat a kezdeti fellángolás után egyáltalán nem szerették volna olyan komoly kérdésekkel terhelni, amelyek valóban számítottak.
Eközben a rendszerváltás utáni rablókapitalizmus világa viharos gyorsasággal verte szét a korábban öröknek hitt bizonyosságokat. Most már ugyan elvileg mindenki beleszólhatott volna mindenbe, de mindenki rosszabbul is élt, kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy még ezzel is foglalkozzon. A folyamatos kultúrharc és politikai karaktergyilkosságok, a sajtó irányításáért vívott küzdelem közepén nem volt sem erő, sem idő, hogy rendesen kibeszéljük az évtizedek óta gyűlő bajainkat, tragédiáinkat és bűneinket: Trianont, a holokausztot, ötvenhatot, a cigánykérdést vagy az ügynökügyet.
És a politikai osztálynak, az értelmiségnek is sokkal kényelmesebb volt, ha a fenti traumák és állandó bajok mentén meghatározható gyűlöletek és előítéletek uralják a közéletet a vidéki kocsmától a Bitó-szalonig. Csak a kreatív privatizáció, az ország kiárusítása, az olajszőkítés, a megkérdőjelezhető közbeszerzések és az uniós pénzek ellopása mehessen csendben. Bűnös ebben az MDF, az MSZP, az SZDSZ, a Fidesz; a baloldali értelmiség és a jobboldali értelmiség; a baloldali sajtó és a jobboldali sajtó. Bűnös abban, hogy még 2017-ben sem tudunk az ország alapvető állapotát meghatározó problémákról beszélni, csak új mumusokat találni.
Az igazán rémisztő pedig tényleg az, hogy ezek a káros gondolkodási sémák, a folyamatosan gerjesztett minden oldali gyűlöletek egyrészről megfertőzték a következő nemzedéket; másrészről elfordították a politikától a tömegeket; harmadrészt arra késztettek sokakat, hogy a megélhetési gondok mellett emiatt is elköltözzenek az országból. Mindeközben lassan, de biztosan süllyedünk bele egy új szellemi Kádár-rendszerbe, amelyben az embernek kuss a neve, politikával pedig csak a hűségesek foglalkozhatnak – amíg hűségesek. Mindig tűnődöm: vajon mit gondolna Orbán Viktor, ha az időben visszautazva, 1989-ben elmondanám neki, hogy egy olyan világ építésébe fogott most bele, amelyben a fiatalok jelentős része úgy fogja gondolni, hogy a Kádár-rendszer jobb volt?
