Eközben a rendszerváltás utáni rablókapitalizmus világa viharos gyorsasággal verte szét a korábban öröknek hitt bizonyosságokat. Most már ugyan elvileg mindenki beleszólhatott volna mindenbe, de mindenki rosszabbul is élt, kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy még ezzel is foglalkozzon. A folyamatos kultúrharc és politikai karaktergyilkosságok, a sajtó irányításáért vívott küzdelem közepén nem volt sem erő, sem idő, hogy rendesen kibeszéljük az évtizedek óta gyűlő bajainkat, tragédiáinkat és bűneinket: Trianont, a holokausztot, ötvenhatot, a cigánykérdést vagy az ügynökügyet.
És a politikai osztálynak, az értelmiségnek is sokkal kényelmesebb volt, ha a fenti traumák és állandó bajok mentén meghatározható gyűlöletek és előítéletek uralják a közéletet a vidéki kocsmától a Bitó-szalonig. Csak a kreatív privatizáció, az ország kiárusítása, az olajszőkítés, a megkérdőjelezhető közbeszerzések és az uniós pénzek ellopása mehessen csendben. Bűnös ebben az MDF, az MSZP, az SZDSZ, a Fidesz; a baloldali értelmiség és a jobboldali értelmiség; a baloldali sajtó és a jobboldali sajtó. Bűnös abban, hogy még 2017-ben sem tudunk az ország alapvető állapotát meghatározó problémákról beszélni, csak új mumusokat találni.
Az igazán rémisztő pedig tényleg az, hogy ezek a káros gondolkodási sémák, a folyamatosan gerjesztett minden oldali gyűlöletek egyrészről megfertőzték a következő nemzedéket; másrészről elfordították a politikától a tömegeket; harmadrészt arra késztettek sokakat, hogy a megélhetési gondok mellett emiatt is elköltözzenek az országból. Mindeközben lassan, de biztosan süllyedünk bele egy új szellemi Kádár-rendszerbe, amelyben az embernek kuss a neve, politikával pedig csak a hűségesek foglalkozhatnak – amíg hűségesek. Mindig tűnődöm: vajon mit gondolna Orbán Viktor, ha az időben visszautazva, 1989-ben elmondanám neki, hogy egy olyan világ építésébe fogott most bele, amelyben a fiatalok jelentős része úgy fogja gondolni, hogy a Kádár-rendszer jobb volt?
