Felmérések szerint akkora a különbség a kormánypárt és az egyes ellenzéki erők támogatottsága között, amit nagyjából lehetetlen eltüntetni a tavaszi választásokig. A számok ráadásul nem változnak érdemben. Kis csökkenés itt, némi gyarapodás ott, majd a mutatók visszakorrigálnak. Valamiért azonban mégsem gondolja senki, hogy nyugodtan hátradőlhet – vagy fásultan feladhatja a küzdelmet. Noha a harmadik magyar köztársaság történetében akadtak előre lefutott megméretések – 1994-ben, 2010-ben, 2014-ben –, a 2018-asra senki sem tekint hasonlóképpen. Sem a Fidesz, amely sosem kampányolt még ennyire gátlástalanul, sem a kihívói.
Hogy mitől félhet Orbán Viktor, az nem annyira komplikált. A 2002-es katasztrófát azóta sem bírták elfelejteni arrafelé. A közvélemény-kutatók által a szocialistákhoz képest mért 10 százalék környéki differencia békés bambaságba ringatta a fiúkat. Az MSZP 23 millió románozós, köteles-akasztós kampánya alkalmas volt az indulatok felkorbácsolására, és ebben az indulatos hangulatban torzítottak a mérések: a kormányzással elégedetlenek közül sokan rejtőzködtek, a kérdezőbiztosok helyett majd csak a papírnak árulták el valós véleményüket, a szavazófülkék magányában.
Indulatoknak most sem vagyunk híján, már-már visszasírjuk az akkori boldog békeidőket. Ami a felszínen zajlik, az is elképesztő: a háborús hangulatot teremtő, háborús eszközökkel operáló politika kezdi állásfoglalásra késztetni azokat is, akik amúgy nem igazán érdeklődnének iránta. De forr egy és más a mélyben is. A kormányzással elégedetlenek, a kormányfőt elutasítók aránya nem csekély. Ami akkor is meghatározóan fontos, ha e polgárok tisztes része a bizonytalanok táborát gyarapítja, mivel az ellenzéki pártok közül képtelenek nekik tetszőt választani.
A Fidesz harca kíméletlenebb minden korábbinál, mivel muszáj megakadályoznia, hogy tisztuljon a kép a túloldalon. Sosem látott mértékben primitív politikájával Orbán Viktor aligha bővítheti másfél-két milliós rajongótáborát. Így egyszerű a matekja: az a cél, hogy az őt-őket elutasítók közül minél kevesebben szavazzanak, és szavazataik ne adódjanak össze.
Ha a párt 2010 után nem szabja magára a jogszabályokat – vagyis marad a kétfordulós választás –, akkor az elkövetkezendőkben kétségbeesett kapálózást figyelhetnénk meg. De magára szabta. Van-e ennek ellenszere, és ha igen, hogy néz ki? Nyilvánvaló – óriási meglepetés lenne, ha másként történne –, hogy listán most még nem verhető a Fidesz. A hatalmát megtörni – vagy összesítésben mégis legyőzni őt – egyéni választókerületekben lehet. De miként, ha egy darab Orbán-katonával tucatnyi ellenzéki jelölt versenyez?
A Gulyás Márton-féle Közös Ország Mozgalom meghirdette: helyi közvélemény-kutatásokon járnak utána, hol kinek az embere lenne a legerősebb ellenzéki oldalról. Csakhogy nemigen érdemes erre milliókat költeni. A kerületek jó részében eleve világosak az erőviszonyok. Továbbá nem elvárható, hogy az alapvető kérdésekben ellentétes nézeteket valló pártok mindenütt visszalépjenek az esélyesebbek javára. Hogy tenne ilyet például a Demokratikus Koalíció, amelynek vágya nem a Fidesz, hanem az MSZP legyőzése? Jó, vannak náluk okosabbak is – ám egyikük sem mondhat le a teljes országos jelenlétről, és arról sem, hogy kormányzóképesnek mutassa magát.
Ebben a helyzetben kell eljuttatni az üzenetet az Orbánnal és a Fidesszel elégedetlen emberekhez. Azt az üzenetet, amelynek tartalmát amúgy ők maguk is ismerik. Ennek egyik fele: igenis érdemes szavazni, mert egészen biztos, hogy nem dőlt még el semmi. A másik: listán az érzelem az alap (plusz az értékek), ám egyéniben az értelem. Időközi választások igazolják: az emberek önerőből is rájönnek, hogyan érdemes ikszelniük, ha nem szeretnék, hogy elvesszen a szavazatuk. Azaz: tudják, ki tudhat nyerni. Török Gábor politológus szavait parafrazeálva: a kollektív bölcsesség sokszor hajlamos utat törni magának. 2018 tavaszán miért ne tenne így?
