Pedig ezek az újságcikkek sok esetben csak annak látszanak, de valójában nem azok. A rendszerint név nélkül közölt írások olvastán az a benyomásunk támadhat, hogy központilag, a Miniszterelnöki Hivatalban előállított „művek” jelennek meg újságírói munkának álcázva. (Más kérdés, hogy az álcázás sok esetben ügyetlen és árulkodó.) Mindeközben e „cikkeket” közlő sajtótermékek gazdagon részesülnek a „kormányzati kommunikációra” szánt pénzekből, hovatovább abból finanszírozzák működésüket és a megítélt kártérítéseket is. Vagyis a mi pénzünkből. Esetenként tehát azokéból is, akiket így támadás ért. A finanszírozás módja miatt így elmondható: itt nem egyszerű sajtóperekről van szó, hanem olyan ügyekről, ahol az állam minden erejével kiszolgáltatott polgára ellen fordul.
Mindez persze csak egyik tünete annak, amit az angol szakirodalom „state capture”-nek, vagyis az állam foglyul ejtésének nevez. Azaz amikor a kormányzat csupán bizonyos érdekkörök és pártelitek szándékait, nem pedig a közérdeket szolgálja, a köz javait pedig nem közcélra, hanem rendszerszinten saját céljaira használja fel.
Van valami azonban ebben a borzalomban, ami mégiscsak pozitív és előremutató. A politikusok, akik közül sokan eddig ősellenségként tekintettek a médiára, saját bőrükön tapasztalhatják meg, milyen az, amikor egy állampárt nemcsak az államot, hanem a sajtót is túszul ejti. A Jobbik minapi javaslata, hogy a bíróságon már hamisnak bizonyult állításokat újra és újra közlő szerkesztőségeket gigabírsággal sújtsák, ennek egyik jele. A javaslat nem biztos, hogy célravezető. Mutatja azonban, itt lenne az idő, hogy a változást sürgető politikai pártok és a sajtó magát komolyan vevő része leüljön egy-két dolgot átbeszélni.
Hogy a média jövőjéről ne csak a Facebook gondolkodjon el Magyarországon.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!