Félretájékoztatási hivatal

Sajtónak látszó fegyver egy túszul ejtett államban: egészen úgy tűnik, mintha ezeket a „cikkeket” a Miniszterelnöki Hivatalban írnák.

Tegnap óta a Facebook újabb eszközzel próbálja megakadályozni az álhírek terjedését. A kicsit agitproposan hangzó, ún. „bizalmi indikátor” a közösségi oldalon megosztott cikkek velejárója lesz hamarosan, amivel az olvasó több módon is ellenőrizheti majd, hogy az írást jegyző szerkesztőség mennyire tartja fontosnak az átlátható működést. Ellenőrizhető lesz például, hogy a lap publikálta-e etikai kódexét, a tényellenőrzést garantáló eljárásrendjét, és hogy miképpen kezeli a pontatlanságokat vagy fals információkat korrigáló helyesbítéseket és helyreigazításokat.

Kétséges persze, hogy önmagában ettől majd mindenkinek jobb lesz-e. Különösen kétséges abban az országban, ahol az internet népe által legtöbbször kattintott cikkek mind kamuszájtokról származnak. És ahol komoly mértékű állami támogatást élvező hírportálok rendszeresen és következmények nélkül hazudnak.

Hogy mást ne említsek, Magyarországon egyre terebélyesedő háborút vívnak azok, akiket a kormánypárti és állami hirdetésekkel kitömött Ripost támad lejárató cikkeivel. Úgy tűnik ugyanis, nem lehet érvényt szerezni a jogerős ítéleteknek: a valótlanságot közlő lap magasról tesz ezekre, és nem közli a helyreigazítást. A sérelemdíjat esetleg kifizeti, de a valóság az olvasókhoz már nem jut el. Következmény pedig gyakorlatilag nincs.

Ha valaki azzal vádolna bennünket, hogy újságírókként egy bulvárlap magatartása okán a sajtó megrendszabályozását sürgetnénk, az némileg félreérti a probléma lényegét. Nem csak arról van ugyanis szó, hogy egy olyan országban, amelyet sokan még ma is jogállamnak gondolnak, a jog tehetetlen. És nem csak egy bulvárlapról.

Általánosságban és a Riposttól függetlenül elmondható, hogy mára egy közpénzből felépített, államilag kontrollált médiabirodalom „végzi ki” azokat, akik ellene felszólalni merészelnek, és a jogorvoslatot kérőket igen kemény küzdelemre kényszeríti – amelynek költségeit viszont ők kénytelenek viselni egészen az elmarasztaló ítéletig. Mindeközben ezeket a lejárató anyagokat egymástól veszik át az egyre terebélyesedő pártsajtó-konglomerátum orgánumai, sőt a közmédia is.

Pedig ezek az újságcikkek sok esetben csak annak látszanak, de valójában nem azok. A rendszerint név nélkül közölt írások olvastán az a benyomásunk támadhat, hogy központilag, a Miniszterelnöki Hivatalban előállított „művek” jelennek meg újságírói munkának álcázva. (Más kérdés, hogy az álcázás sok esetben ügyetlen és árulkodó.) Mindeközben e „cikkeket” közlő sajtótermékek gazdagon részesülnek a „kormányzati kommunikációra” szánt pénzekből, hovatovább abból finanszírozzák működésüket és a megítélt kártérítéseket is. Vagyis a mi pénzünkből. Esetenként tehát azokéból is, akiket így támadás ért. A finanszírozás módja miatt így elmondható: itt nem egyszerű sajtóperekről van szó, hanem olyan ügyekről, ahol az állam minden erejével kiszolgáltatott polgára ellen fordul.

Mindez persze csak egyik tünete annak, amit az angol szakirodalom „state capture”-nek, vagyis az állam foglyul ejtésének nevez. Azaz amikor a kormányzat csupán bizonyos érdekkörök és pártelitek szándékait, nem pedig a közérdeket szolgálja, a köz javait pedig nem közcélra, hanem rendszerszinten saját céljaira használja fel.

Van valami azonban ebben a borzalomban, ami mégiscsak pozitív és előremutató. A politikusok, akik közül sokan eddig ősellenségként tekintettek a médiára, saját bőrükön tapasztalhatják meg, milyen az, amikor egy állampárt nemcsak az államot, hanem a sajtót is túszul ejti. A Jobbik minapi javaslata, hogy a bíróságon már hamisnak bizonyult állításokat újra és újra közlő szerkesztőségeket gigabírsággal sújtsák, ennek egyik jele. A javaslat nem biztos, hogy célravezető. Mutatja azonban, itt lenne az idő, hogy a változást sürgető politikai pártok és a sajtó magát komolyan vevő része leüljön egy-két dolgot átbeszélni.

Hogy a média jövőjéről ne csak a Facebook gondolkodjon el Magyarországon.