Amikor Oszama bin Ladennek eszébe jutott, hogy repülőgépekkel veszi célba a Világkereskedelmi Központot, aligha reménykedett abban, hogy terve ilyen sikerrel jár. A becsapódások ereje végigszaladt először az ikertornyok acélvázán, de a sokkhatás nem állt meg ott. Nem állt meg akkor sem, amikor az épületek romba dőltek, mert olyan láncreakció indult el, amelyben mintha egyik hibás válaszból következne a másik, egyik rossz amerikai döntésből az újabb katasztrofális lépés, és így tovább. A tétek azóta emelkednek, mint egy rossz kártyapartiban, ahonnan senki sem tud kiszállni már.
Egy évvel ezelőtt, 2016. november 8-án ez a kártyaparti elvezetett odáig, hogy Donald Trumpot az Egyesült Államok elnökévé választották. Az állítás, hogy az ingatlanmágnást Bin Laden repítette az elnöki székbe, épp olyan elrugaszkodott, mint azt mondani, hogy Trump elnöksége Vlagyimir Putyin machinációinak következménye. Igazából egyik magyarázattal sem vigasztalhatjuk magunkat. A helyzet ennél sokkal katasztrofálisabb.
Trump elnöksége okozat, de inkább kórkép. Irak hamis ürüggyel történt lerohanásától (amelyben az amerikai sajtónak a hitelessége is megrendült, még az álhírek kora előtt) Líbia és Szíria felgyújtásán át a kilátástalan helyzetbe hajszolt Ukrajnáig ez a tünetegyüttes hosszan részletezhető. Ahogy az a választói ressentiment és revansvágy is, ami Trump politikájának motorja.
Attól azonban, hogy kórképről beszélünk, Trump elnöksége nem sikertelen. Sőt. Mindaddig ugyanis, amíg elég sokan meg vannak győződve arról, hogy ellenfelei ott folytatnák, ahol abbahagyták, „a Donald” támogatói bázisa elég stabil marad: bár a felmérések szerint az elnök politikájával egyetértők tábora drasztikusan csökkent, majdnem ugyanannyian szavaznának rá most is, mint 2016-ban.
Pedig az elnök egyetlen igazi teljesítménye, hogy még mindig hivatalban van. Az oroszokkal való kiegyezés terve megbukott az embereit szorongató Russia-gate miatt, az Obamacare lebontása politikai káosszal fenyeget, a szíriai fejleményeket, bár az Iszlám Államnak vége, nehéz sikerként értékelni. A gazdaság ugyanakkor nagyon is jó állapotban van (ez kevésbé Trump érdeme), a munkanélküliség csökken, a tőzsde szárnyal. Ha kitartó próbálkozásai ellenére az elnöknek nem sikerül újabb háborút kirobbantania, és a gazdasági fellendülés is kitart, Trump akár behúzhatja a 2018-as félidős kongresszusi választásokat, ami előszobája lehet sikeres újraválasztásának is.
Ehhez persze szükséges a jelenlegi, hiszterizált politikai légkör fenntartása, ez ugyanis minden belső küzdelem ellenére garantálja a megfelelő számú republikánus törzsszavazót. Ennek érdekében a demokraták is sokat tesznek: a felmérések azt is mutatják, hogy az ő választói bázisuk épp így radikalizálódik. Ha másban nem, ebben Trump zseniális: felismerte, hogy minél több olajat önt a tűzre, annál kedvezőbb lesz számára a politikai klíma. Kiváló stratéga, nagy hiba, hogy ellenfelei lebecsülik képességeit.
Mindeközben, a füst mögött, a felső középosztály és a gazdagok Amerikája a New Deal utolsó bástyáit ostromolja, és Roosevelt művének teljes visszabontását végzi el. Ami épül, az az oligarchák Amerikája lesz, a Kushnerek és Ivanka Trumpok országa. Így az elnök épp azokat fogja cserben hagyni, akiknek a nevében forradalmi változásokat ígért. Az amerikai középosztályt.
Bernie Sanders radikalizmusa itt vajmi keveset ér. És nem lesz elég a Clinton-klikk morálisan is korrupt politikai felépítménye sem. Trump ellen valódi államférfi kell. Olyan, aki ismét össze tudja békíteni Keynes és Hayek örökségét, aki képes felállni a kártyaasztal mellől.
Donald Trumpot persze bármikor elsodorhatja egy újabb tőzsdekrach, az oroszügyi vizsgálat vagy valamiféle külpolitikai hazárdjáték. Ez benne van a pakliban. De ez önmagában semmit sem fog megoldani.
És az ember azért mégsem szeretné, ha Bin Laden nevetne a végén.
