Navracsics Tibornak igaza van. Pont jókor szólt, hogy valamit nagyon félreértünk: „Sokszor úgy beszélünk Magyarországon Európáról, minthogyha az külpolitika lenne”, a sokat emlegetett Brüsszel pedig valami külső hatalom, aminek vagy meg akarunk felelni, vagy veszekszünk vele. Európa mi (is) vagyunk, és ez a lényeg, beléptünk egy klubba, elfogadtuk az alapszabályt, így mi is alakíthatjuk a klub belső életét. Ez látszólag egyértelmű, de mostanában mintha szándékosan elfelejtenék Navracsics párttársai, meg mindazok, akik elhiszik a „Brüsszel–Soros-terv–migránsok” hármasra épített kommunikációt. Ebben a párhuzamos világban például az Európai Parlamentben (EP) nem az európai, köztük a magyar polgárok képviselői döntenek a minket érintő ügyekről – mint amilyen a menekültügy is –, hanem csak végrehajtják „Soros György veszélyes tervét”.
Ez a fajta kommunikáció elsősorban végtelenül sértő, hiszen lenézi a választókat. Igen, a dublini rendelet reformja kissé bonyolult, igazából csak nagyon kevesen látják át a részleteket, de azért viszonylag sokan érzik, hogy többről van szó holmi összeesküvés-elméletnél. Őket a Fidesz és a kormány kommunikációja egyszerűen semmibe veszi. És ha ez nem lenne elég, a végletes lebutítás még káros is, mert lehetetlenné teszi, hogy értelmesen beszéljünk fontos dolgokról.
Szögezzük le: a tömeges és ellenőrizetlen bevándorlás elutasítása legitim politikai álláspont. Mára egészen kevesen maradtak az európai színtéren, akik ezzel nem értenek egyet, és akik inkább maguk küldenének hajókat Líbiába a menekültekért. Az Európai Parlamentben pont vannak ilyen képviselők, de ott sincsenek többségben. Miről van akkor szó? Az európai politika két táborra oszlott: az egyik – Orbán Viktor által képviselt – nézet szerint meg kell és meg is lehet állítani a bevándorlást, a másik szerint viszont nem lehet, így valami mást kell kitalálni. Ha nem lehet megállítani a menedékkérőket és bevándorlókat – ez a két fogalom még mindig nem azonos, és bármilyen nehéz, érdemes megpróbálni elkülöníteni –, akkor a tömeg kezelésére kell valamit kitalálni, mert nem lehet két országra ráhagyni minden gondot. Az EP többségi álláspontja szerint erre a terhek szétterítése a megoldás, a szolidaritás jegyében, vagyis ahol sokan vannak, onnan át kell vinni az embereket oda, ahol kevesebben. Ez ugyan a gyakorlatban biztosan nem működik majd gördülékenyen, de logikailag nem nagyon marad más megoldás, így ezt tartalmazza az EP múlt csütörtökön elfogadott jelentése is, ami igazából egy tárgyalási mandátum, nem a „Soros-terv” végrehajtása.
Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert a végtelenül cinikus Fidesz-kommunikáció szándékosan elfelejti, hogy az Európai Parlament önmagában nem hoz semmilyen jogszabályt, csak az Európai Tanáccsal együtt. Az pedig végképp nem valami külső hatalom, hanem a tagállamok exkluzív klubja, ahol még folyik a vita, milyen is legyen az új dublini rendszer. Ott is vannak olyan nézetek, amelyek szerint a szolidaritás elve alapján kellene tehermentesíteni Olaszországot és Görögországot, de Orbán Viktor egyáltalán nincs egyedül azzal, hogy ezt elutasítja, így kicsi az esélye, hogy csak úgy keresztülverjék a feje felett.
Persze a végén lesz valamilyen kompromisszum. Mindig kialakul ilyesmi, ha másért nem, azért, mert – nem hivatalosan, de azért mindenki által gyakorolt módszerrel – össze lehet kötni különféle ügyeket: Magyarország elsősorban pénzt akar látni az EU-tól, amiért cserébe valamit csak vállalni kell. A legvalószínűbb, hogy a végén mégiscsak lesz valamiféle áthelyezési mechanizmus – fideszes nevén betelepítési kvóta –, de az olyan bonyolult lesz, és olyan sok kivétellel, speciális szabállyal tűzdelve, hogy itthon mégiscsak ki lehet majd hirdetni a győzelmet Soros György és Brüsszel felett. Persze csak jóval a választások után, mert addig még nagy szükség van csatazajra.
