Amikor 2001. szeptember 11-én egy-egy eltérített repülőgéppel terroristák szándékosan belecsapódtak a World Trade Center két tornyába, megsemmisítve a sokak által a szabad világ egyik központjának tartott New York szimbolikus épületeit, a világot hosszú időre sokkolták a történtek. Ekkortájt még aligha hitte bárki is, hogy mire 16 évvel később egy propagandától feltüzelt magányos üzbég merénylő mindössze néhány száz méterrel odébb két tucat embert üt el, meggyilkolva nyolc ártatlant, a nyugati társadalmak már régen a mindennapok részének tekintik majd a terrort. És bár a két támadás mérete és jelentősége nagyban különbözik, egyértelmű, hogy a világ, azon belül pedig a terrorizmus is végérvényesen megváltozott ez alatt a tizenhat év alatt.
Másfél évtizeddel ezelőtt az al-Kaida több mint tucatnyi terroristája hetekig készült a nagyszabású akcióra. Gépeket térítettek el, komoly célpontokat határoztak meg, és több ezer életet oltottak ki. A mai kor terroristái azonban a lehető legegyszerűbb eszközökkel akarják a lehető legtöbb áldozatot szedni, beszállnak a kocsijukba, esetleg bérelnek egy teherautót, vagy ahol hozzájutnak, vesznek egy kézifegyvert. Londonban a hídon gázolnak el gyalogosokat, Berlinben és Nizzában kamionnal hajtanak a tömegbe, Marseille-ben és Würzburgban késsel és baltával sebesítenek meg rosszkor rossz helyen tartózkodó civileket – vagyis egyszerű, mondhatni kőkorszaki, de nehezen kivédhető módszerekkel próbálnak pánikot kelteni az emberekben.
A terrorizmus mai trendjébe tökéletesen illő New York-i támadás csak logikus folytatása annak, ami Európában, valamint az Egyesült Államokban is elkezdődött. És amit az Iszlám Állam nyíltan be is harangozott: a „kalifátus” összeomlásával a szélsőséges csoport harcosainak hazájukban kell megtámadniuk a nyugatiakat. Ennek állította szolgálatába a példátlanul kiterjedt és profin menedzselt, a katonai vereségek után is aktív propagandahálózatát. Sajnos az utóbbi évek bizonyították: a nyugati világban ezerszámra élnek olyanok, akik fogékonyak az Iszlám Állam ideológiájára. Lecsúszott, munka nélküli, sok esetben akár börtönmúltat is maguk mögött tudó egyének engedelmeskednek a hívószónak. Sokan közülük előbb radikalizálódnak, és aztán lesznek muszlimok – 2001 táján ez még pont fordítva volt. A terroristák toborzása pedig gőzerővel folyhat tovább, hiszen területei elvesztésével párhuzamosan az Iszlám Állam számára létfontosságú újabb támadásokkal képes bizonyítani hívei számára, hogy még mindig ugyanolyan halálos.
Mindemellett úgy tűnik, hatékony válaszok híján Donald Trump az elpárolgó népszerűségét próbálja majd visszaszerezni. Kihasználva azt, hogy az állampolgárok egy terrortámadás után mindenhol a vezetőiktől várják a védelmet, az amerikai elnök a kemény fellépés ígéretével a maga javára tudja fordítani a tragédiát. Nem véletlen az sem, hogy halálbüntetés kiszabását sürgette a New York-i gázolóra, az amerikaiak többsége ugyanis támogatja a legsúlyosabb büntetési tételt. Egy lehetséges terroristát azonban ez – lévén a legtöbben közülük már az akció előtt felkészülnek a halálra – aligha tántorít el egy merénylettől.
Válaszok egyelőre nincsenek, a rendszeres merényletek egyben az ezer sebből vérző nemzetközi rendszer válságtünetei. Ugyan hiba lenne nyugodt békeévekként visszatekinteni az ezredfordulóra, mégis, mintha ma világszerte jóval nagyobb lenne a káosz az akkorinál. Hiszen 2000-ben még nem sújtotta menekültválság Európát, nem volt fegyveres területi konfliktus kontinensünk keleti felén, nem emlegettek minduntalan újabb hidegháborút, és bár a tálibok uralták Afganisztánt, a Közel-Kelet és Észak-Afrika nagy részét pedig diktátorok tartották a markukban, ám utóbbiak legalább a most fájóan hiányzó stabilitást tudták garantálni. Hogy mindez mennyit számított, azt pont az Iszlám Állam felemelkedése mutatta meg kristálytisztán.
